Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Tétlenségben élek. Az érzések hullámzásának, az üres mélázásnak engedem át magamat. Olvasgatásaim is szakadozottak, rendetlenek, haszon nélküliek. Arra pedig, hogy valamit írjak, nem is gondolok. Nagy szüksége volna ennek az én mód nélkül rest temperamentumomnak valamely erősen ösztönző okra, körülményre vagy egyénre állandóan vagy igen gyakran. Gyulai mindig ki tud szorítani tőlem valamit. Nehezen megy az írás. A nevetségig bakafántos a természetem, mihelyt valamit írni akarok. Sokszor készen van a fejemben az egész, amit papírra kellene vetnem, de mihelyt íróasztalomhoz ülök, megbikacsolja magát az akarat, s felakadok. Lediktálni könnyen le tudnám, legalább arra készséget érzek, de azt sem cselekszem. Pedig azt sem mondhatnám, hogy az írás fizikuma valami nagyon nehezemre esnék. írásom, koromhoz képest, elég könnyen folyó és szép. Az akaraton kellene uralkodnom. De a magam forma természet, így az élet vége felé, örömest hajtja magát Bölcs Salamon bölcsessége alá: hogy hiábavalóság, minden csak hiábavalóság! Amit eddig éltünk, annak sem sok az értéke, amit ezután élhetünk, annak éppen semmi. Ezek a lapok is, melyeket időnkint a múlt emlékeinek vagy a kegyeletes ábrándnak hódolva jegyezgetek, ugyan mire valók? Szavak, csak üres szavak! S még üresebbek s éppen semmik akkor, ha valaha mások szeme elé kerülnének! Mindegy! Azért mégis mindjárt e pillanatban előveszem a „Szikszai-tanításokat", ezt a régi, kopott könyvet, melyet apám, anyám buzgón forgatott. Elolvasom abból a karácsonyi együgyű tanítást és imádságot, mintha velők együtt olvasnám. Aztán a templomban járulok az úrasztalához, délután pedig meglátogatom a tél fagyos nyugalmával borított sírjokat, aztán estefelé vissza Miskolcra, hogy ígéretemhez képest a holnapi bikki vadászatban részt vehessek. Talán majd Újév napjait fogom ismét itt tölteni. 1898. december 31. Azért jöttem, hogy az óév utolsó és az új év első napját itt rokonaim közt töltsem. A Karácsony-ünnep második napját úgyis elvontam tőlök. A ma és holnap tehát kárpótlásul esik nekik is, nekem is. Ha visszatekintek a mai nappal letűnt egy évre, nem találok abban sok biztatást és vigasztalást se magamra, se hazámra nézve. Szellemi és testi erőm észrevehetőleg hanyatlott; kedélyem egy igézet varázsa alatt sokat vesztett ruganyosságából és derűjéből, s fennhagyta számomra azt az önvádat, hogy mindez egy kis önuralom mellett másként lehetne. - A szegény haza sorsa pedig zátonyra jutott. Amit eddig épített a józan bölcsesség és hazafiús tevékenység, mindazt kockára vetette a parlamenti összeesküvő csoport őrült szenvedélye. Mi lesz belőlünk? Könyörül-e rajtunk az új év? Megszán-e, megment-e még bennünket a „magyarok külön Istene"? És én magam is vajon lehetek-e még mához egy évre is hűséges látogatója ennek a nyugalmas kis „fészeknek"? Vagy kirepít innen a végzet amaz ismeretlen világba, hová szeretteim költöztek előttem?... Mindezt nem tudom. S jobb, hogy nem tudom. Most éjjeli csendesség vesz körül. Lehajtom fejemet a nyugalom párnájára, s azon reményben alszom el, hogy reggel fölébredek!