Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

levelek hullása nem emlékeztet arra, hogy ez a napfényes, derült ég, ez a jótékony, enyhe melegség csak a haldokló őszi természet eltűnő mosolygása. A tegnapi komor, hideg, esős nap után ez a mai igazán fényes kárpótlás. Utcáink a tegnapi esőtől még ma is sárosak. Rest voltam kifáradni folyvást fájdalmas rossz lábaimmal a temetőre. Képzelem, hogy ez a nedves, enyhe lég, ez a tavaszt hazudó, verőfényes nap sírhalmunk zöld takaróját is mennyire megélénkítette. Zsibbad a kegyelet, csökken a szeretet. Látogatásunk mind ritkábban zavarja kedveseim álmát. Csak itthon, e kis „fészekben" nézegetem ágyam felett függő tisztes arcképeiket. Holnap reggel búcsút veszek tőlök s csendes magányomtól. 1898. november 15. Tegnap délben érkeztem szinte egy hónapi távollét után. Holnap reggel megint visszatérek Miskolcra. Apró házi körülményeim közt szétnézni jöttem, s meglátogatni szüléim sírját, melyet ma délelőtt kerestem föl. Rendben levőnek s kifogás nélkülinek találtam, legszebbnek, leggondozottabbnak a többi sírhalmok sorában. Ezzel is jelezni akarom azt a szeretetet, mely az ő poraikat és emiéköket őrzi. Önző ez a szeretet, mert hiszen nekem esik jól, hogy nyughelyekről így gondoskodhatom, de mégis úgy sejtem, mintha ennek az érzésnek egy titkos sugárkája összekötne engem a túlvilágon ővelök. Ez a mai nap is vidám emlékeket költ fel bennem, ha a múltra visszagondolok. Réges-régen évenkint mindig baráti vendégségben ültük meg ezt a napot, Szent Leopoldus napját Solymossy Samu tanár, kedves barátom asztalánál. Ezen a napon foglalta ő el tanári székét a miskolci ref. líceumban, gondolom, 1846-ban. Úgy szerettem ezt a szelíd, szép érzésű, jó embert, hogy szinte családjához tartozónak éreztem magamat, s részt vettem örömeikben, bánataikban. Rég elköltöztek a földről mind a ketten, ő is, Boriskája is, de családjuk egyik fennmaradt tagjának életét még most is rokonszenvvel kísérem. Három nap múlva, november 18-án betöltöm életem hetvenharmadik évét. Majd ha a jövő héten e kis „fészket" ismét meglátogatom, a hetvennégy év terhét hozom ide vállamon. Mikor ezt így magam előtt leírva látom, szinte alig hiszem, hogy igazat írtam. Sem szemem, sem eszem, sem érzékem nem akarja elfogadni ezt a nagy számot. Be akarom hunyni szememet a lefolyt idő tengere előtt. Nem akarok gondolgatni a hosszú múltra s a rövid jövőre, kivált miután - hála Istennek! - nincs különös okom panaszra, semmi tekintetben nincs. Hosszú életidőnkkel dicsekedni vagy kérkedni éppoly bolondság, mint amiatt búslakodni vagy aggódni. Nyugton, szilárd lélekkel fogadni, amit a sors ád, s hinni, hogy senkinek sem ad örök ifjúságot. Minden élet természetes közeledés a biztos enyészet felé. A hívőknek előkészület, a naturalistáknak színjáték, melynek végén örökre lehull a lepel. 1898. december 25. Karácsony első napját ünnepeljük gyönyörű, tiszta, télies, de száraz, hideg időben. Annak az első hónak, mely folytonos tavaszias időjárás után f. hó 25-én leesett, alig látszik itt-ott némi csekély maradványa, úgyhogy nagy részben fekete Karácsonyunk van. Az ily rendkívül enyhe tél után rossznak jósolják a jövő nyarat.