Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

Otthon

a legnagyobb a tizenegyes. Ilyen nem is volt minden háznál, itt se. Ahol volt is csak sátoros ünnepnapon gyújtották meg, mert sok petróleumot fogyasztott. Gyuri szépen megcifrázta az ablakon, s a gyolcsfüggöny résein át látta, hogy Judi egy kicsit még mindig megretten, s kapkodva teszi le kezéből a varrót. Még be sem fejezte a művészi dobolást, mire a lány mellépenderedett. — Hát te, tán édesanyámnak dobolsz ilyen szépen? - kérdezte évődve, s máris közel bújva a legényhez. — Gyere be no, gyere már, most már úgyis te leszel az úr a háznál! A legény a lányos házba csak akkor mehetett be, ha már igazi vőlegény volt. O pedig még nem volt. — De sürgős ennek a jánynak! - de azért engedett a kedves unszolásnak. — Dícsírtessék, aggyon Isten jó estét, kedves keresztanyám! üdvözölte illendően a feketébe öltözött, ráncos arcú, beesett szemű asszonyt. — Aggyon Isten, Isten hozott, kedves fíjam, kerülj bejjebb, ülj le nálunk, ne vidd el az álmunk! - mondta meleg szeretette lassanként, miközben surca belső oldalával megtörölt egy karszéket, s egy picit csavart a lámpabélen, hadd legyen világosabb. — Judi, jányom, hozzál be egy kis bogácsát! - szólt, de nem is kellett, mert a pogácsa már az asztalon díszelgett. — Délről maradt, szabadkoztak. Az anya kiment, s Gyuri hallotta, hogy a kamra felé menet fojtó köhögés rázza. — Tán beteg anyád? — Dehogy, csak egy kicsit megfázott Mindenszentekkor a temetőben. Gyuri leült a lóca végére. A visszatérő asszony lihegve kérdezi, miért nem a székre ült. — Jó nekem itt is, keresztanyám, a székre a fontosabb vendégeket szokás ültetni. — Ne híjjal engem keresztanyádnak, kedves fíjam, csak mongyad úgy, hogy Judi néném! Nem az első napon jársz már itt, hiszen ismerted még apánkat is. A kellemetlen köhögés megint elfogta. Igen, ez így szokás: a legény a lány anyját keresztanyámnak szólította mindaddig, míg vőlegény nem lett, azután anyámaszszonynak. — Na, gyere közelebb az asztalhoz, egyél!