Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

„El kell menni katonának"

- Nekem nincs is feleségem, csak anyám! - Kuss, te istenbornya, akkor meg még inkább hallgass! Fent, a hideg, tiszta hajnalban a magyarul beszélő tiszt fogadta őket: - Emberek, mos elindulnak a legközelebbi fogolytáborba. Az út hosszú, több napig tart. Kapnak egy-egy kenyeret, egy kis sózott és füstölt húst, ügyeljenek, hogy kitartson! Amit tegnap mondtam, érvényes. Végeztem! Megtörtént a felvételezés, még egyszer kaptak a tegnap esti káposztalevesből, szerencsére jó meleg volt, felhörpintették, mint a teát. - Pasli, pasli! Elindultak. - Hogy áll a lábad? - kérdi Gyuri a mellette baktatótól. - Képzeld, már nem is fáj! - Csak vigyázz, ha úgy érzed, hogy elcsúszott a kapcád, szól megállunk, megigazítod. Csak megengedi tán ez a szürke - céloz az orosz katona szürke köpenyére. Körülöttük a végtelen semmi, csak a hó, meg a végeláthatatlan síkság. Út sehol. - Honnan tudja, ez az orosz, hová kell menni? Pedig tudja, mert olyan magabiztosan lépeget előttünk, kikerülve néhány ronda bukkanót, mintha naponként járna erre. A menettempó nyugodt, nem megerőltető, délig meg sem állnak. Akkor kapcát igazítanak, harapnak. Vezetőjük mutatja, mennyit szegjenek a kenyeréből, mennyit a húsból. Beszél is, biztos azt mondja, hogy még több napos az út, spórolni kell. Neki is csak annyi volt, mint a foglyoknak. Az éjszaka egy kis friss hó esett, nem volt nagyon hideg, még nem fagyott jéggé. Merítettek belőle a csajkába, egy kis rőzselángon felolvasztották, ittak bőven a sós húsra. - Nu, davaj, davaj! — serkentette útra egy félórányi pihenő után az orosz. A délután már fárasztóbb volt. Néhol szinte féllábszárig süppedtek a hóba, olyan lyukakba huppantak bele, mintha mocsárban, lápos helyen járnának. - Nyáron itt még rosszab volna, belevesznénk a mocsárba! - Honnan tudod, hogy ez mocsár? - Nem látod? Káka meg nántorzsa tűnik elő, ha egy zsombékba belebotlasz. - Hol alszunk ugyan az éjszaka?