Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

„El kell menni katonának"

- Hál Istennek, csakhogy idáig is eljutottunk! — s nyomban leült a földre, s oldozza a bakancsát. Kapcája, sarka csupa vér. Azt teszi a harmadik, a negyedik is. - A te lábad nem fáj, Matyó? - De, egy kicsit, de nincs feltörve. - Hogy-hogy? - A kapca feltekeréséhez érteni kell, úgy. - Hát én értek! - Mutatja a sarkad! - Valami szanitécról beszélt a tiszt úr — szólt a tizedes -, Petrány, keresse meg! - Igenis! De hol keresse, hogy keresse? Egy huncut szót sem tud a nyelvükön. Mindegy. A parancs, parancs. Teljesíteni kell! Szétnézett. A terem végéből, egy lecsüngő' pokróc alól halvány világosság sejlik. Arra indul. A pokróc mögül neszezés, szuszogás hallatszik. Jó hangosan elköhinti magát. A pokróc félrebillen. - Stotakoj? — reccsen rá egy szesztől bűzös hang. Gyuri kézzellábbal magyarázza, hívja körükbe az idegent, mutatja a lábakat. - Ahá, harasó, szicsász, szicsász! - és visszasiet odújába. Ollóval, fehér vászonnal, meg valami bordó lével jön vissza az orosz máris. Elkapja az egyik magyar lábát, nekiesik az ollóval. Szegény katona azt hitte, mindjárt láb nélkül marad. De az orosz - igen ügyesen csak a feltört, holt bőrt nyírja le, majd fogja az üveget, tartalmából rálöttyint a sebre, a katona az égető, csípős fájdalomtól hangosan felkiált: - Hííjnye, az anyád keserves jómindenit is aki világra hozott! - rúg a levegőbe hatalmasat. - Szicsász, szicsász, podorzsi szicsász! - vereget a rugdosó lábra az orosz, s a fehér vászonnal átköti nagyjából. így tesz a másik kettővel is. - Aú, nyög fel a harmadik is a tinktúrától - az Isten verje meg a tudományod, ez fáj! De azért nem tesz bántó mozdulatot. - Málinku vodka - fordul egyet újra az orosz kínzó -, s kínál egy koszos üveget az első szenvedőnek. - Ocseny harasó! - s a biztonság kedvéért ő húz előbb egyet belőle. - Nézd már, a kutya muszkát, milyen jószívű! - Úgy látszik, ezek is emberek!