Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

„El kell menni katonának"

Még azt sem tudod, meddig tart a szakasz vonala, te ló! Ez neked hazaárulás? A lövészárokban vagy ma, vagy holnap döglesz meg, mára már ebéd sem volt! Volt haza, nincs haza. Megvédted? Persze, az utolsó csepp véredig. Láttad már itt azt a nagypofájú tisztet, aki nekünk Miskolcon prédikált? Hát a papot? Itt csak tartalékos tanítók, tanárok, kántorok, s esetleg orvosok vannak, így a papnak is, a tábornoknak is könnyű a haza védelméről beszélni! Jöjjön ide a lövészárokba mind a kettő! Mutassa meg! Erted már, marha? - Jawohl! - Nekem ne pofázz németül, te hatökör, magyar gyerek vagyok én! Félve, de elszántan törtettek a hóban előre a gránát tördelte ágak, törzsek, buckák között. Délután négy felé járhatott az idő, a gyomruk is erősen jelezte, nagyokat kordult az éhségtől. De sehol senki, csak ők, meg a fenekükbe zabszemként szoruló félelmük. - Sztoj! - harsant az idegen hang tólük három-négy méternyire, s megrökönyödve nézték, amint a föld alól, a semmiből vagy nyolc-tíz puskacső mered rájuk, s lassanként előbukkannak a fegyvert tartó ellenséges katonák is. Ok öten voltak a rajból, a másik öt fő már az örök békességben, itt harcolni értelmetlen lett volna. Felszólítás nélkül dobták földre fegyverüket. -Nu, davaj, davaj! - lökdöstek őket jobbra-előre nem túl udvariasan. Fegyverük ott maradt, a kutyának sem kellett, nem baj, így könnyebb volt menni is. Mentek, mentek, a lábuk már majd elszakadt a fáradtságtól, a fájdalomtól. Ha megálltak, vagy megszólaltak, koppant rajtuk a puskatus. A lábukat feltörte az összegyűrődött kapca, égett a vizes vértől felsebzett sarkuk. Már csak vonszolták magukat. Az éhséget rég elfelejtették. Besötétedett, mire elértek valami lakott helyre. Nem faluba, csak egy földbe rejtett gerendatákolmányba. Megállhattak végre. Egyikük-másikuk könynyezett kínjában. A lyukból egy tisztféle kászálódott ki, ezt mutatta könnyű tiszti ruhája és sok csillagja. Leesett az álluk: a tiszt magyarul szólt hozzájuk: - Emberek, maguk magyarok, ugye? - !...i...igen.