Pestovics János: A földtulajdonlás története Borsod megyében 1860-1948. Forráskiadvány (Miskolc, 2000)

Bevezetés

zetésével olyan óriási adótöbbletekhez jutott a Habsburg Monarchia, amely messze meghaladta az úrbéres földek állami kármentesítésére fordított összegeket." Az úrbérrendezési eljárások során tehát az uralkodó rendelkezései szerint kellett az ugyancsak bonyolult kérdéseket eldönteni: mely földek vitathatatlanul úrbéres földek, amelyekért korábban a területet használó jobbágyok és zsellérek különféle szolgáltatásokkal tartoztak; mely földek minősülnek majorsági jellegűnek, amelyek a földesúr tulajdonát képezték, és a jobbágyok, illetve zsellérek csupán földesúri engedély alapján használták azokat az úrbériektől eltérő szolgáltatások fejében; milyen terjedelmű szántóföld és rét számítandó egy-egy jobbágytelekre az adott településen; kit illetnek, kinek a tulajdonába kerüljenek az irtványföldek (amelyeket természetesen a jobbágyok kemény munkával tettek művelhetővé); mekkora legelő- esetleg erdőterület adandó ki a volt jobbágyoknak teleknagyságukkal arányosan; kinek a tulajdonához tartoznak a szőlők, amelyek állítólag a földesurak hozzájárulása alapján voltak az egykori jobbágyok és zsellérek kezelésében; hogyan történjék a tagosítás egy-egy településen: teljes, részleges, vegyes formában, netán ne legyen tagosítás, teljes egészében maradjon meg a hagyományos több dűlős, több parcellás, háromnyomásos gazdálkodásra épülő felosztás, stb. Valamennyi felsorolt kérdés ellentétek, viták forrása lett. Az úrbéres szántó- és rétterületek nagyságának megállapításához elsősorban a Mária Terézia-korabeli urbáriumokat, ezek hiányában az esetleg megkötött úrbérpótló szerződéseket vették alapul, ám előfordult, hogy mindkettő hiányzott. Az urbáriumok és az úrbérpótló szerződések sem nyújtottak igazából valódi alapot, hiszen az előbbiek már megszületésükkor sem voltak pontosak, és megalkotásuk óta több évtized telvén el, mind a területet használók személyében, mind a jobbágy telkek terjedelme tekintetében nem csekély változások mentek végbe. Tény, hogy sok esetben a volt úrbéreseket a rendezéssel megrövidítették, ráadásul ha az ítéletileg megszabott terjedelemnél nagyobb területet mutattak ki az úrbéresek kezén, a fölös területet maradványföldnek minősítették, amely a per kimenetelétől függően vagy a földesúr tulajdonába került, vagy a föld egykori használójának módot adtak arra, hogy megváltsa, magyarul fizessen érte korábbi földesurának. Általában a volt jobbágyok és zsellérek kijátszásával történt a majorsági földek ügyének rendezése. A földesuraknak többnyire sikerült „bebizonyítaniuk", hogy a majorsági területeikből az úrbéritől eltérő feltételekkel adtak bizonyos területeket a jobbágyok és zsellérek használatába, azok tehát allodiális (majorsági) természetűek lévén őket, a földesurakat illetik. Ezzel a módszerrel a volt zsellérek jelentékeny részét szinte teljesen kisemmizték. A szőlőterületekkel kapcsolatban hasonlóképpen jártak el a földesurak. Igaz, hogy a szőlőmüvelésre a jobbágyok és főként a zsellérek tették alkalmassá a földesúr által használatba adott, korábban esetleg teljesen elhanyagolt földeket, és a szőlőművelést is ők maguk folytatták, dehát mindez mégiscsak a földesúr tulajdonát képező területen történt, tehát a szőlők tulajdonjoga is az övé, amelyért jogosan követeli meg a dézsma-, taksafizetést. A kiadvány erre vonatkozó iratai érzékeltetik, milyen küzdelem folyt a megye szőlőművelést is folytató településein. Ezt a küzdelmet az 1868:XXFX. törvénycikk kívánta lezárni, amely az egykor nem úrbéres szőlők kötelező megváltását írta elő állami közvetítéssel. A váltságtőke az 18581867 közötti évi átlagtartozás húszszorosa volt. Az adásvételi szerződések egyike arról tanúskodik, hogy ezt a váltságtőkét nem mindenki tudta kifizetni, s emiatt elveszítette esetleg egyedüli megélhetési forrását. Az úrbérrendezések sorában egészen különleges helyet foglaltak el az ún. telepítvényes községek. Ezek lakosságának elődeit a 18. század második felében telepítették be az országba. Borsodban, a Diósgyőri Koronauradalom területén is több ilyen község létezett: Alsó- és Felsőhámor, Ohuta, Újhuta, Répáshuta, Ómassa. E helységek földesurának a Koronauradalom számított, a hatalmas erdőségek mellett a felsorolt községek földterületei is ennek tulajdonába tartoztak. A telepítvényes községek lakóit a Koronauradalom foglalkoztatta, és számukra házuk mellett kisebb-nagyobb területet adott használatba kerti művelésre. E települések lakói