Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

haltakat az illető városnak, községnek kell eltemettetni. A miskolci kórházhoz Szép József számvevő tisztet nevezte ki 40 Pforint havidíjjal, de megjegyzi, „ha 50 alul nem maradna, úgy az is adassék meg neki". Átmenetileg egy írnok 40 krajczárnyi napidíjjal alkalmazható. A kórház parancsnoka Reitter kapitány lesz. Az ápolókat, szolgaszemélyzetet a számvevő fogadja fel, fizetésüket is ő adja ki a kézpénztárból. (93) Miskolc város értesítette a kormánybiztost, hogy vállalja a halottak eltemettetését (dec. 31.). Ide szállították a sebesülteket Abaújból is, minthogy ott „véres műtétekhez" megfelelő felszerelés nem volt. (94) A kórház felszereléséhez a nők az egész érdekelt vármegyében gyűjtést rendeztek, s főként gyolcsot, inget, lábravalót küldtek. Minthogy a kórház is kincstári intézmény volt, ennek kapuit is be kellett festeni piros-fehér-zöldre. 1849 tavaszára már rendszeresített tábori kórházak álltak a honvédek rendelkezésére, melyek jóváhagyott költségvetéssel gazdálkodtak. (95) Ezekből az intézkedésekből azt a következetést vonhatjuk le, hogy Miskolc a Simunics-betörés idején már hátvéd-szerepű volt, s ha az intézkedések elsősorban Kassára vonatkoztak, a kórház, a lőszertár és Ruhabizottmány itt működött, míg az élelmezés központja a kassai csatáig Eger volt. Azután új szervezés indult meg, hogy pótolják az egri sütőembereket. A kormánybiztosnak az események fejlődésével párhuzamosan mindinkább vigyáznia kellett a „föld népének megkímélésére", (96) a csapatok jó szellemére és kiképzésére is. Szendrei „Miskolc város története" című könyvében a népfelkelés elrendelésének szükségességét a Rimaszombat és környékéről induló nemzetiségi mozgalmakkal indokolja, holott a már idézett Országos Honvédelmi Bizottmányi rendelet szerint is tudjuk, hogy a Duklai hágón „betörni szándékozó vagy már betört" Simunics-féle csapatok visszaverésére és megsemmisítésére rendelte el. Bár az Országos Honvédelmi Bizottmány október l6-iki rendelete szerint a népfelkelésnek más volt a feladata, mint a reguláris hadseregnek, az ellenség betörésének közvetlen elhárítását célozta, s ez Simunics esetében így is történt. Valódi célja azonban nem az volt, hogy „az ellenséggel homloksorban szembenálljon, hanem hogy őt hátban, minden oldalról nyugtalanítsa, fogyassza, haladását, hátrálását, közlekedési eszközeit elrontsa, akadályozza, marhát, gabonát előle eltakarítson, az ellenség élelmiszereit elfogdossa, társzekereit elfoglalja, betegeit, elmaradozóit, s kisebb csapatait elvágja és elfogja, s őket szerint pusztítsa, kevesbítse; ne hagyjon őtet soha pihenni, nyugodni ne engedje, kivált pedig folyókoni átszállását akadályozza. Ezért fegyverekkel el kell látni, élelmezni kell. Zsold nekik nem jár. Legnagyobb szolgálatot tehát a lovasság, amelynek számát a lehetőségig szaporítani kell" (Barta István i. m. I. 212-213). Ettől a Honvédelmi Bizottmány által kiadott rendelettől eltérően mégis fel kellett használni a jórészt fogyatékosan kiképzett nemzetőrcsapatokat Schlick ellen, minthogy a megyebeli katonákat Besztercebányára és másfelé irányították, onnét várván az ellenség támadását.