Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

humánum" tételével, építvén a Romon virág című kötetben megjelent Ahogy lehet című költeményre, ahol a karszti sorssal veti egybe a költő az erdélyi sorsot. Úgymond Kántor Lajos: a hatalmas utat megtevő erdélyi költő az idézett metaforával a realizmus felé nyitott. Ezzel állítja szembe Reményik Sándor etikai magatartását Makkai Sándornak azzal az álláspontjával, hogy a kisebbségi élet nem lehetséges. Erre írta válaszul Reményik Sándor a kolozsvári Ellenzék című lapban - másik lap a Keleti Újság volt „Lehet, mert kell!" az 1937. február 17-i számban. Makkai Sándor saját szavaival cáfolta meg ezt, melyeket még kolozsvári püspök korában írt: „azt tanultuk tőle, hogy az életből az Életbe juthatunk, hogy az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítandó minőség, nemcsak lehetőség, hanem követelmény, nemcsak adottság, hanem kategorikus imperativus." Reményik azt is kifejezi, hogy eljön az idő, egyszer majd nyilvánvalóan is otthonra találunk a minket körülvevő népek között. Az a Reményik, aki irtózott minden forradalomtól, a tömegektől, aki a békehimnuszt zengte az 1933- március 15-én írt Új Corclay Sarolta című versében, aki a rombolás tudománya helyett mindig csak az építés gondolatát hirdette: „Rontás helyett teremthetne nagyot, De meggyalázta, megszeplősítette És megmérgezte a Gondolatot..." „Nincs bennem semmi más: A béke reszkető vágya van, Féltem magam Gyógyuló kicsi féreg magamat, S távol-közei akik engem szeretnek, Óvnak, féltenek: azokat, És népemet és az emberiséget, Féltem a milliónyi árva férget", mégis ő volt a két világháború közti legnagyobb erdélyi költő. így jellemezte Tavaszy Sándor az Erdélyi Helikon 1941. évfolyamában már említett nekrológjában: „Nem volt soha közéleti ember, nem vett részt semmiféle társadalmi vagy kulturális küzdelemben, nem állott az élén semmiféle akciónak, és még az élharcosok közé se tartozott, magányos életű aszkéta volt, s mégis ő vívta közöttünk a legelszántabb küzdelmet." Tolnai Gábor pedig így írt a Magyar Csillagban 1941-ben: „Reményik költészetében szétválik a művészet és a küldetés igazsága. Egyik oldalon áll a legbensőbb világában gyökerező melankolikus, fáradt érzésvilág, a másikon - homlokegyenest ellenkezője az előzőnek - a keményen és hittel vállalt magasztos szerep". De térjünk rá köteteinek ismertetésére, így kísérjük költői és eszmei fejlődésének útját. 1. Első verseskötete 1918-ban jelent meg Fagyöngyök címmel. A pályakezdő költő versei ezek. Vajda János, Reviczky Gyula hangnemében írta ezeket a verseket, mintha nem hatott volna el hozzá a Nyugat lírai forradalma - mondja Pomogáts Béla. De mesterének tekintettte Tóth Árpádot és Juhász Gyulát is. Ezt a kötetet az Erdélyi Helikon magyarországi barátai is megkapták. Benne a befelé szemlélődő költő meleg, meghitt érzelemvilága tárulkozik az olvasó elé: Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei,