Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

vagy Kosztolányi, aki valami Tart pour l'art költészetet írt, ha bántották, visszavonultak, ő a „lelkek építészének" tartotta a költőt, akinek feladata, hivatása a humánum fenntartása, annyi vér, szenny, üldöztetés között, a közös emberi szenvedések, örömök, élmények, erkölcsi magatartásformák és elesettségek felmutatása. Ez a költői profil nem egyszerre alakult ki, hanem fokozatosan érlelődött, de mindig és mindenütt előjött az 1920 után bekövetkezett imperiumváltozás által meghatározott erdélyi sors, erdélyi életben. Az 1967-ben kiadott háromkötetes Magyar Irodalom Története úgy méltatja, hogy az erdélyi lírikusok közül hosszú időn keresztül neki volt a legnagyobb hatása. Eszméket röpített fel, érzületeket fogalmazott, puritán egyénisége sokak előtt erkölcsi tekintélyt jelentett. Költészete a Végvári-versektől a Korszerűtlen versek humanista ciklusáig a békés együttélés vágyának megfogalmazásához vezetett. A nagy történelmi változásokra először ő reagált. A „Végvári" aláírással kéziratban terjesztették verseit. Az volt ezeknek a versekben a mondanivalója, hogy ország nincs, de vannak magyarok, itthon kell maradni, nem szabad felejteni, a megszállás csak átmeneti lehet. A békeszerződések után elhallgatott Végvári. Tudomásul vette az „új rendeléseket". A magány szigetére vonult, „nagy vívódások" árán feladja a missziósnak vállalt közéleti költészet vonalat, hallgatja a „vadvizek zúgását", nagy csendje közepén búcsúztatja a hulló leveleket. Már nem prófétál. A belső töprengés halk szavú költője. „Reményik, az ember és költő, haláláig az elvégezettség érzésével járt". Jóbi szenvedésekben élt, hónapokat töltött szanatóriumokban, a húszas évek derekán úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása elkerülhetetlen. Magános lélek volt, mint Vajda János, de Juhász Gyula, Tóth Árpád is lelki rokonának tekinthető. Babits Mihályt érezte a legközelebb magához. De sorsa mást parancsolt: a formát mindvégig mellékesnek tekintette, a mondanivalót tartotta fontosabbnak. Az építész fia megvetett minden ornamentikát, a szerkezet biztosságára figyelt, a logikus kifejtés volt a fontos. A születésének századik évfordulójára kiadott Erdélyi március, Válogatott versek, és Álmodsz-e róla? kiadatlan versek és levélszemelvények című kötet idéz Tavaszy Sándor 1951-ben írt nekrológjából: „Reményik Sándor lelkében olyan erősen élt az erdélyi öntudat s oly érzékenyen hatott vissza minden szóra és tettre, hogy az embereket is az erdélyiséghez mérte, és aszerint ítélte meg, hogy mekkora hűséggel és szeretettel viselkednek Erdély iránt." A kötet bevezetését Imre László írta. Ő rokona is volt. Ebben úgy jellemzi, hogy az „erdélyi költő". Hivatkozik itt a transilvanizmusra, ami azt jelentette a harmincas évek végén, a megmozdult politikai változások között, de a 40-es években is - amíg Erdély sorsa bizonytalannak látszott -, hogy megtartani Erdélyt annak, ami volt történelme útján, mindazzal, ami etnikailag, kulturálisan erdélyi. A Helikon tagjainak nagy része ezt vallotta. Ez tiltakozás volt a Magyarországról odavezérelt tisztviselők ellen, de az ellen a szellem ellen is, amely a kisebbségben összekovácsolódott magyar társadal-