Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

Utolsó emlékem Reményik Sándorról A Lévay József Közművelődési Baráti Körben 1989-ben elhangzott előadás az 1890. augusztus 30. - 1941. október 24.-e között élt erdélyi költőről Kolozsvárott, a Dónáth út végén áll egy emeletes villa, rajta a kiírás: „Virág nő rajta mégis, mégis...". A ház lakója a II. világháború alatt elköltözött a sírba, nem tudni, hogy sírja a házsongárdi temetőben még meddig lesz és lehet búcsújáró hely. Én emlékezem most alakjára, magas, ritkuló barna hajára és pirosló arcára, lángoló, tüzes kék szemére, amely mutatta, hogy belülről nagy tüzek hevítik, az eszme, a lélek tüze. Ez sugárzik az arcából, szeméből. Még akkor is, ha halk, de sokszor szenvedélyes hangja szólalt meg, amikor Erdélyről, a magyarságról szólott. Már kolozsvári teológus voltam, amikor párosítani tudtam gyermekkori emlékeimet a költővel. Talán a III. vagy a IV. elemi iskolás tankönyvünk első oldalán állott a vers: „Nagy magyar télben picike tüzek, lángotokban bízom, Legyen bár messze pusztán rőzseláng, vagy bolygó fény a síkon. Szent égi tűz, vagy bujdosó zsarátnok, boldog vagyok, ha magyar lángot látok!" A vers végén aláírás: Végvári. Ma már a középiskolás tankönyv IV. osztályos kötetében a tankönyvi anyag után egy összefoglalásban ott van a neve pár életrajzi adattal, pár sorral. De a mai ifjak nem ismerik azt a történelmi helyzetet, amelyből kinőtt, s amelyben a mindennapok gondjait, baját hordozta, fejezte ki verseiben. Ez a történelmi helyzet, a mindennapos gond, a megélt küzdelem, mindennapos harc az erdélyi sors, a költő hangja pedig: az erdélyi lélek. Csak az érti meg, csak az tudja a magáénak mondani, aki ott élt, akinek az a szülőföldje, vagy aki kisebbségben naponként tapasztalhatta a „többség" lenézését, megvetését, sőt sokszor durva megkülönböztetését, amit a magyarság ezer év alatt sohasem éreztetett velük, hanem iskolát épített nekik, lefordíttatta nyelvükre a Bibliát, szabadon hagyta, hogy elfoglalja ősei földjét, s amikor mindennek birtokában érezte és érzi magát, akkor „hazátlanoknak", betepülteknek mondja a befogadókat, földönfutókat, az őslakókat. S aki mindezekért szót emel, vagy aki netán versében is megírja, azt „irredentának", nacionalistának mondják, pedig ez nem az, hanem ez a magyar sors, a kisebbségi magyar élet. Ki volt Végvári? Reményik Sándor. Annyit tudunk irodalmi lexikonokból, az Erdélyi Helikon antológiájából, hogy Kolozsvárott született 1890. augusztus 30-án és meghalt 1941. október 24-én. Költő volt, a két világháború közötti romániai magyar irodalom kiemelkedő alakja. Apja neves építész volt, aki vagyont szerzett, úgyhogy fiának nem kellett állást vállalnia, nyugodt, független, megélhetése volt. Kolozsvárott volt diák, gimnazista, majd jogász. De jogi tanulmányait nem fejezte be. Inkább csak hobbiból járt az egyetemre, Somló Bódog jogfilozófiai előadásait hallgatta. A költészetnek élt, de nem úgy, mint Babits, aki bezárkózott a „költészet elefántcsonttornyába",