Dobrossy István: Borsod és Miskolc 1848-1849-ben. Naplók, töredékek, visszaemlékezések (Miskolc, 1998)

Egy kémnő emlékiratai a szabadságharcról: Beck Vilma bárónő (1819?-1951)

lőszer és hadifelszerelés-romok mindenfelé szanaszét hevertek a mezőkön. Maradványai voltak még ezek a nevezetes kápolnai csatának. Este felé érkeztem meg Pestre. A város csendes volt és teletömve katonákkal. Méltósággal és csendes megadással viselte e szép város a rárakott nagy terhet. Nemrég még örvendezve és vig kedéllyel mentem át kapuin Kossuthoz; ma alázatos és félénk voltam, mint valami vezeklő, mert tudtam, hogy sok hőslelkü és nemes hazafi vére tapadt az utcza kövezetére és az átellenben fekvő Budavár börtönében eped a nemes Battyányi rideg zárkájában! Minden szálloda túl volt tömve katonatisztekkel. Olyan fogadóba szálltam, melynek tulajdonosai hű magyarok voltak és 4 fiuk is szolgált a mi hadseregünkben. Ismertek is engem és nehezen tudták fékezni örömüket, midőn megláttak, nehogy egymást kölcsönösen eláruljuk. A szoba amit adtak, jobbról-balról oly helyiségekkel volt határos, a mikben osztrák tisztek tanyáztak. Nagyon óvatosnak kellett lennem, mert mint a közmondás tartja, itt a falaknak is fülei voltak. Legközelebbi napon meglátogattam régi barátaimat és ismerőseimet. Nem egy szomorú és nem egy mulatságos történetet közöltek velem. Igy a többek között a horvátok lázadó főnöke Jellachich, a szép és szeretetreméltó Károlyi grófnőnél szállásolta el magát. Elég hiú volt ahhoz, hogy a saját bájai és ellenállhatlanságáról azt képzelje, miszerint azokkal a grófnőt mihamar a maga részére hóditja. Midőn néhány nap múlva látogatását jelentette be nála, a grófnő az inasával azt izente neki, hogy soha sem fog vele szóba állani. Ez lehűtötte egy kicsit a horvát gavallért; később el is hurczolkodott onnan és a Tigris-szállodába ment lakni, de számláját kérette a grófnőtől azon időre, amig házánál tartózkodott. Ez küldött is neki egy nagy összegről szóló számlát, a mit ki is fizetett, de azután ugy boszulta meg magát ezen bánásmódért, hogy a grófi palotát megrakatta lovas közkatonákkal. Elbeszélték továbbá barátaim, hogy milyen szomorú volt Windischgrätz herczeg bevonulása Budára és Pestre; hogy nem is mutatta magát a nép és hogy magoknak a katonáknak kellett éljeneiket elkiáltaniok. A nagy békéltető azt hitte, hogy budapesti bevonulásával már egész Magyarországot meghódította és a bécsi udvari újságok alázatos engedelmességgel jelentették par ordre de mufti mesterkélt örömujjongással, hogy Magyarország kardcsapás nélkül megadta magát. No, de ebben alaposan tévedtek! Ami még hiányzott a magyaroknál arra, hogy a Habs-