Dobrossy István: Borsod és Miskolc 1848-1849-ben. Naplók, töredékek, visszaemlékezések (Miskolc, 1998)
Egy kémnő emlékiratai a szabadságharcról: Beck Vilma bárónő (1819?-1951)
elhagyta állását és a többi sereget követte. Mezőkövesdnél a magyar hátvéd heves lovassági harczba bocsátkozott, melyben Holstein herczeg osztrák ó'rnagy és két tiszt sebesült meg. A nyilt engedetlenség eme bizonyítékát bejelentették Kossuthnak; a kormány szinte dühöngött Görgei magaviselete miatt. Kénytelen volt azonban haragját elnyelni. Görgei ki tudta valahogy menteni késedelmeskedését Kápolnánál és midó'n Kossuth sietett volna, hogy a tábornokot kérdó're vonja, nagyon hidegen és bizalmatlanul fogadták. Görgei pártja a hadseregben oly nagy volt, hogy nem lehetett megkoczkáztatni Görgei megbüntetését egy ilyen nem eléggé bebizonyitható vétségért. Ezen alkalommal történt, hogy Görgei azon vakmerő' nyilatkozatot tette: „Ha Dembinsky helyén lettem volna, azonnal parancsot adtam volna Görgei főbelövetésére." Kossuth, a ki azon véleményben volt, hogy Görgei és hadseregének ellenszenve fóleg a lengyel tábornokot illeti, a béke kedvéért Dembinskyt a vezérkar fó'nökévé nevezte ki, a hol az inkább is a helyén volt, és a főparancsnokságot Vetter altábornagynak adta át. A kápolnai csata után Kossuth az elesettek sirjait is meglátogatta. Szemtanuk nekem ezt a látogatást mint a legmélyebb megilletó'dés és a leghevesebb izgalmak jelenetét jellemezték. Azok, a kik Kossuthot sohasem látták, el sem tudják képzelni azon magasztos és átszellemült kifejezést, melyet nemes arcza és egész alakja felvett, ha nagy gondolatik vagy az izzó lelkesedés pillanatai hozták mozgásba egész valóját. Igy állott ó', azon sokaknak, az ő legdrágább barátjainak nyugvóhelyén is a kiknek félelmet nem ismeró' sziveik még csak kevés órával ezeló'tt is az övével harmonikus összhangban a nemzeti szabadság és dicsó'ség utáni vágytól lobogtak. Nemes arczának vonásait, tekintetét, egész külsejét kifejezhetlen szomorúság fogta el, midőn körültekintett a számos friss siron, mikbe épen most fektették utolsó pihenőre az elesett hősöket. Ünnepélyesen levette a kalapját és tekintetét az égre irányozta. Minden jelenlevő követte a példáját. Udvözitő mosoly játszadozott ajkain; arcza, természetfeletti szépségben tündökölve, átszellemültnek látszott; nem az öröm, hanem a rendithetetlen hit emelte mindenkinek keblét, és ájtatosan összetéve kezeit, oly érzéssel és lelkesedéssel, mely mindenkinek, a ki ezen megrázó jelenetnek tanuja volt, örökké felejthetetlen marad, a következő imát rebegte el:
