Dobrossy István: Borsod és Miskolc 1848-1849-ben. Naplók, töredékek, visszaemlékezések (Miskolc, 1998)

Egy kémnő emlékiratai a szabadságharcról: Beck Vilma bárónő (1819?-1951)

tenhozzádot intett. Ezen rokonszenv mindig uj kedvvel, uj erővel töltött meg, ha szivem fájdalom és öröm, félelem és remény között ingadozott; a haza iránti szeretet pedig és a mindenható gondviselés védelme mindig szerencsésen elsegitettek czélomhoz. Gyakran nagyon fáradságos utaim mindig öröm, vigság és ünnepélyekkel végződtek. Változatosan mozgalmas életem feletti elmélkedésem közben értem el az első állomást. Megállottam a lóváltás miatt. A községháza előtt sok ember volt egybegyűlve. Kérdésemre, hogy mit akarnak itt az emberek, egy tiszteletreméltó magyar ember, hosszú ezüsthajjal és nagy szakállal, azt felelte nekem, hogy engem óhajtanak látni és hogy a falu legszebb lovait választották ki, hogy azokat kocsim elé fogják. Nagyon meghatott ez a felelet és alig tudtam néhány köszönő szót rebegni, oly annyira meg voltam lépetve. A falu népe körülvett, megbámult és kért, hogy menjek be a szobába. Az öreg kisért. Csodálkozva kérdeztem tőle, honnan ismernek engem, hogy ily meg nem érdemelt tiszteletben részesítenek? Azt felelte, hogy Miskolczon volt, midőn a hadsereg oda bevonult és látott engem a megyeház ablakában több törzstiszt társaságában. Egy polgár, akinél tudakozódott arról, hogy ki az a hölgy, azt mondta neki, hogy csak jól nézzen meg engem, én nagy szolgálatokat tettem a hazának és nagy becsben állok Kossuthnál, mert folyton nála kell lennem, ha nincsenek számomra megbízatásai. Azt is hallotta még a vendéglőben, hogy én valószinüleg Debreczenbe utazom; ezt aztán, visszatérve a falujába, mindenkinek elbeszélte, miért is már két napja várnak reám, hogy üdvözölhessenek. Alig tudtam, mi történik velem. Nagyon szépen megköszöntem az öregnek és az ő oldalán mentem a nép közé, melynek a meg nem érdemelt, de őszinte szivből fakadt figyelmességéért szinte hálás köszönetet mondtam. Ezalatt a valóban pompás lovakat befogták a kocsimba és számtalan áldástól kisérve utaztam tovább. A második állomáson csendesebb volt minden. Betértünk egy fogadóba és miközben az ebédet megrendeltem, észrevettem, hogy a ház udvara csak ugy hemzseg az osztrák foglyoktól. Lehettek vagy 300-an. Ezeket, mint értesültem, mind Kassa mellett fogták el és Debreczenbe készültek vinni. A magyar honvédek parancsnokló tisztje élelmiszereket ment szerezni számukra. Jobban megnéztem az elfogottakat és láttam, hogy többeknek közülök még csizmájuk sem volt és egészen mezitláb voltak. Szegények nagyon felkeltették teljes részvétemet, mert igen