Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)

A művészetek világa - Gyarmati Béla: Színi élet Miskolcon a két világégés között

Sebestyén Géza (1878-1936) Buda-temesvári színigazgató volt, s 1921-ben Temesvár helyett megkapta Miskolcot. Ekkorra már nemcsak jelentós művészi (színészi, rendezői) múlttal rendelkezett, de nagy igazgatási, társulatvezetői gyakorlattal is. Pályafutását Pécsett kezdte, onnan került Buda-Temesvárra, majd Kolozsvár és a Magyar Színház következett, de sikerrel szerepelt a Nemzeti Színházban is, ahol a Velencei Kalmár Shylok szerepében aratott sikert. 1915-től 1920-ig vezette a Buda-temesvári társulatot, nem egy produkciójával országos sikereket aratva. Öccse Mihály (1893-1977) ugyancsak akadémiát végzett színész. Két temesvári szezon után (a háború utolsó éveiben járunk) ő lett Marosvásárhelyen az állandó jellegű színház első művészeti vezetője. Művészi fejlődésében sokat jelentett a Magyar színházban töltött (1919-1922) időszak. A Sebestyének eredendően vérbeli színházi emberek voltak. Mihály - akit még személyesen ismerhettem — elmondta miként került kapcsolatba családjuk a színházzal. A történet korántsem regényes. Az édesanya, hogy segítsen férjének a család fönntartásában — szerepmásolást vállalt a Vígszínháztól. Géza segített ebben a munkában, s később már Mihály is. Nos, ha valaki egy pillantást vet a Vígszínház század eleji repertoárjára azonnal nyilvánvalóvá válik számára, hogy mely szerzőkön, műveken iskolázódtak a Sebestyén fiúk. Nem volt éppen rossz iskola. Ennek köszönhető, hogy a rendező Sebestyén Mihály általában szövegkönyv nélkül dolgozott. Valami bámulatos drámaismerettel bírt; szövegtudásban legkiválóbb színészei sem versenyezhettek vele. Pedig (később majd említem) igencsak neves művészeket foglalkoztatott. Itt van tehát a húszas évek Miskolca (akkor 55-57 ezer lakosú város) - viszonylag erős, s a színház iránt fogékony polgársággal - melynek Kassa elvesztésével megnő a jelentősége. A város és Sebestyén Géza szerencsésen találnak egymásra. De - a Bethlen-i konszolidációval javul az ország légköre is. A kultuszminiszter ezúttal széles látókörű arisztokrata, (Klebelsberg Kuno, 1875-1932) akinek legfőbb ambíciója, hogy kultúrfölényünkkel igazoljuk életképességünket Európának ebben a kicsinnyé lett országban. A koncepció némileg tán vitatható -, a Collegium Hungaricumok létesítése, a felépített ötezer tanyai iskola, az egyetemek fejlesztése, a sok külföldi ösztöndíj azonban tény. Mint ahogyan az is, hogy a köz- illetve művészeti intézmények élére a legkiválóbb szakemberek kerülnek. Hogy mást ne mondjunk: Hevesi Sándor ekkor veszi át a Nemzeti Színház igazgatását. Ebben a pillanatban még nem fenyeget a gazdasági válság, s a fasizálódás is csak később kezdődik. Persze van baj éppen elég, mert az erdélyi meg a felvidéki menekültek közül még sokan laknak vagonok-