Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)

A művészetek világa - Porkoláb Tibor: Van-e Miskolcon irodalom?

borsodi lelki táj is. így válik költészete regionális lírává. Amit Csokonai Debrecennek, Petó'fi a Nagy-Alföldnek, Mikszáth a palócföldnek, azt jelenti Lévay nekünk. Színünk és szellemünk, tájunk és vágyunk Lévayban találta meg a költői hangot legigazabban." A szerző ugyan „regionális líráról" beszél, de ebbe beletartozónak véli Csokonait, Petőfit és Mikszáthot is (azaz értelmezése szerint a regionalizmus nem egyenlő a provincializmussal, hanem éppen ellenkezőleg: a legjelentősebb írói életművekben is jellegadó sajátosságként ismerhető fel). Nemcsak a „tájhaza" reprezentatív lírikusaként interpretálja Lévayt, hanem azt is hangsúlyozza, hogy ez a miskolci literátor Arany János, Tompa Mihály és Gyulai Pál barátja, az ún. népnemzeti irányzat elismert képviselője volt. A szerző tehát Lévayban találja meg lokális nézőpont és egyetemes értéktudat összeegyeztethetőségének lehetőségét: olyan alkotót sikerül felléptetnie a borsodi irodalom szimbolikus vezéralakjaként, aki nemcsak regionális jelentőséggel bír, hanem (legalábbis egykor) a nemzeti irodalom kanonizált tekintélyének számított. Ugyanakkor ez a Csorba-féle Lévay modernségellenes jelképként, a hagyományőrző mentalitás költőidé áljaként jelenik meg („Külföldet sohase látott, nincs is költészetében semmi különcség, divatos érzelgősség vagy formai szecesszió; de van gyökeres magyar szellem, magyar kedély, magyar józanság. [...] Ha megtanuljuk nemcsak a cifrát, a hangosat, a mindenáron való újat becsülni, hanem a csendes, szerény, bölcs lelkeket is, akkor Lévay értéke növekedni fog."). Nyilvánvaló, hogy a szerző nemcsak az egyetemes magyar irodalomba integrálható regionalizmusa, hanem kedélyes konzervativizmusa, (már-már anakronisztikus) szentimentális-biedermeier poétikája és idillteremtő horatiusi életelvei miatt ülteti „Borsod vármegye aranytollú főjegyzőjét" a helyi irodalom trónusára. 6. Egyáltalán nem meglepő Lévaynak ez a piedesztálra emelése. Azok, akik megpróbálkoztak a helyi hagyomány áttekintésével, többnyire arra a következtetésre jutottak, mint HALMAY Béla és LESZIH Andor: „Kevés név. Kevés igazi érték. Országos viszonylatban köztük alig egy-kettő lett ismertté és még kevesebb nevéhez fűződik az a köztudat, hogy irodalmi munkásságának színhelye Miskolc lett volna. A régi Miskolc irodalmának egyetlen kimagasló alakja Lévay József. Persze fejezetet kaphat a helyi irodalomtörténetben például a miskolci születésű Dayka Gábor, Tarkányi Béla, Vadnai Károly és Szabó Lőrinc; a városban diákoskodó Ungvárnémeti Tóth László, Kiss József és Simándy Pál; beemelhető a magát a tapolcai és diósgyőri hévizekben kúráló Csokonai, a néhány hétig a Kraudy-házban vendégeskedő Köl-