Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)

A művészetek világa - Gyarmati Béla: Színi élet Miskolcon a két világégés között

S most - mielőtt a húszas évek miskolci színházára vetnénk tekintetünket - felelevenítek egy anekdotát, mely talán jelzi, hogy milyen groteszk, sőt tragikomikus dolog az, ha nem szolgálhat szabadon a szellem. A János vitéz színpadi változata nem hazafias, nem is magyarkodó mű. Egy romantikus meséről van szó, melyet tehetséges emberek daljátékká formáltak. 1904 óta nincs színházi szezon, hogy valahol ne játszanák. Koronként és országonként gondot okoz azonban a zászlóbokrétázási jelenet. „Mindenünk e zászló sose hagyjuk el" — énekli a huszárok kara, miután Iluska pántlikáját reá köti a zászlóra. De milyen legyen ez a zászló? Természetesen egy magyar trikolórt kell behozni. Nos ez Amerikában és egész Nyugat Európában természetes. De például Aradon még a harmincas évek elején is tüntetésnek számított. S 1944 decemberében a miskolci színpadra sem merték behozni a pirosfehér-zöld zászlót, merthogy a nézőtéren főleg szovjet katonák ültek. A magyar teátristák azonban igen találékonyak; Aradon szűzmáriás lobogra kötötték a pántlikát, Miskolcon meg vörös zászlóra. Arról nem szól a fáma, hogy Ceausescu alatt milyen zászlót bokrétáztak., S egyáltalán bokrétáztak-e? Ezt a '44 decemberében tartott miskolci előadást egyébként azért is említettem, hogy kitessék: az itteni színház mindig rendkívül életképes volt. A város elfoglalása után jó két héttel (élelem, áramszolgáltatás, fűtés nincs, de kijárási tilalom van) már előadást tart a színház. S a hideg teremben — a katonák mellett - egyre több a civil... Sok legenda is él a miskolci közönség színházi fogékonyságáról, de 1815-tól hiteles adataink vannak arra, hogy ez a város — hogy ez a hajdani kisváros - nemcsak kedvelte, szerette, hanem eltartani is képes volt teátristáit. Meglepő, hogy Miskolc városa éppen 1916-ban veszi tulajdonába a színházat, mikor egyéb gondjai is vannak... Nem érdektelen tán elmondani, hogy a háborús kabinet kultuszminisztere első felbuzdulásában bezáratja a Nemzetit és az Operaházat. Ekkor írja Krúdy: „A magyar kultuszminiszterek mindig híresek voltak arról, hogy - egy-két kivétellel - annyit sem értettek a kultúrához, mint hajdú a harangöntéshez. Bús dolog ez, hogy a kultuszkormányzat rendelkezik a két gyönyörű magyar színház felett, az egyetlen drámai és a világhírű énekes színház felett, amelynek személyzete páratlanul tehetséges, rátermett és legjobb a magyar színészek világában. [...] A színészek hónapokon át ácsorogtak reménykedve, hol csüggedten a színház kiskapuja mellett. Várták a miniszter döntését. A miniszter pedig azt döntötte, hogy bocsássák szélnek a színház műészeit, kétheti felmondással! Miután patronokon nem lehet takarékoskodni, takarékoskodjunk a kultúrán... Később