Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)

A művészetek világa - Gyarmati Béla: Színi élet Miskolcon a két világégés között

új, úgynevezett háborús szerződést kaptak az aktorok, de a színház kapui továbbra is zárva maradtak a közönség előtt. [...] Tudjuk, hogy mit jelent az: színésznek játék nélkül élni? A színészet természete az, hogy nem állja a hosszadalmas parlagon heverést. A színész nem szántóföld, melyet hében-korban pihentetni szükséges. A színész nem pihen a munkátlanság idején, hanem csügged, felejt, fárad, elkeseredik... Az éhséget még csak elviseli valamiképpen az aktor, de hogy estvére ne léphessen a lámpások elébe, akár Faust bársonyköpönyegében, akár a sírásó bőrsüvegében: ezt a színész nem tudja elviselni." (Magyar játék 1914.) O, milyen hálás dolog lenne a fentieket kommentálni, de inkább pillantsunk be a háborús évek miskolci színházába. Itt sem könnyű, de a színház azért játszik - noha 1917 februárjában már kormányrendelet intézkedik a színházak bezárásáról. A város polgármestere azonban mint György Eszter tanulmányából tudjuk - emberségesebb és bölcsebb, mint a kultuszminiszter; külön engedélyt ad a játszásra. 120 embernek jelent ez megélhetést, bár „a háború alatt a színészek nem kapnak fizetést, hanem a napi bevételen aránylagosan osztozkodnak." Palágyi Lajos direktornak még azt is sikerül elintéznie Bécsben, hogy a cs. és kir. 21. gyalogezred zenekara ismét játszhasson a színházban. Ez eddig rendben is volna, de vajon mit játszott a színház, s főleg: milyen színvonalúak voltak a háborús évek előadásai? A kései utódok ilyenkor csak legyintenek: mikor se pénz, se posztó milyen produkciókat lehet akkor létrehozni... Ez csak részben igaz. Mert a hadsereget a gyomra dirigálja - mint Wellington monda -, a színházat azonban nem egészen. Ha így volna akkor a leggazdagabb országokban működnének a legjobb színházak, s mindenütt a költségvetés határozná meg a művészi színvonalat. Tudjuk - az utóbbi évek hazai példáiból is tudhatjuk -: ez nem így van. Ellenben: a közönség csaknem mindig és mindenütt olyan színházat kap, amilyet megérdemel. A művészek persze - már csak önbecsülésből is - többet, jobbat akarnak adni a szokványos sikerdaraboknál, s olykor adnak is, de ezeket az előadásokat nem látogatja az átlagnéző. Ne szépítsünk: ha az a bizonyos kövér Margot unta Villon eszét, akkor miért ne unhatná a kevésbé pallérozott elméjű polgár a magas, művészetet. Mindjárt meglátjuk egyébként, hogy miket játszottak Palágyiék, egyelőre azonban csak annyit, hogy Miskolcon nem hiába tartottak már a 19. század elejétől - rendszeresen színi előadásokat. Bizony — ami a közönség fogékonyságát, szakértelmét illeti - talán Angliánál is előbbre jártunk. Mert mit ír Bernard Shaw, felidézve 1915-ben szerzett élményeit. „Egyik nagy Varieténkben egy fiatal tiszt mellett ültem, aki nem is volt egész közönséges fráter, de aki a függöny széthúzása után