Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)
15. fejezet A CÉHTÁRSULATOK SZERVEZETE ÁLTALÁNOSSÁGBAN
gyar szabóknak, a gubásoknak cs a kalaposoknak volt saját telkük cs áruló helyük. A szűcsöknek a mai Szemere utcán volt egy szép nagy telkük megfelelő árucsarnokkal. Ezenkívül a kékfestő céhnek a mai Kun József utca 5 egyik jó nagy telkén volt a lóerővel hajtott mángorló számára egy nagy tágas épület, s végre a gubás céhnek a Szinvapatak mellett. A szűrszabóknak, a bodnároknak és a kádároknak a Kazinczy utcán volt az árucsarnokuk. A tímárcéhnek pedig abban a nagy értéket képviselő emeletes házban, amelyben a múlt század 40-es évében a magyar színészet tartotta előadásait. A tágas teremben ott volt a nézőtér és színpad is. A jelzett ház a Széchenyi utcán az, amely alatt a Setét kapu vonul el. Az ezen fejezetben elmondottak általánosságban érintik a céhintézmény történetét, fejlődését, kialakulását és áldásos működését. Szükségét érzem azonban annak, hogy részletesen és tárgyilagosan foglalkozzak a céhek szervezetével, mivégre egyik miskolci céhnek eredeti jegyzőkönyvét felhasználva abból több, mint 50 éven át hozott határozatokat és mozzanatokat hitelt érdemlően kivonatosan leírjam. Az előzőkben ki van mutatva, hogy Miskolc városában 28 céhtársulat volt működésben, ezek közül tíz, kizárólagosan magyar nemzeti ipart kifejtő mesterembereket ölelt magában. Ezen 10 céhnek ingatlanokban az akkori idők méretéhez képest mintegy 100 000 korona értékű vagyonuk volt. Ha ehhez hozzászámítjuk ezen és a többi céhnek ládáiban és kamatozásra elhelyezett jóléti s különféle segélyezési, mintegy 30 ezer koronára tehető alapjait, úgy kereken 130 000 koronára tehető fel azon érték, amely konccsszálás 6 mellett olyan tőkét képezett volna, hogy megfelelő kezeléssel nemcsak a helybeli iparosok egyetemére, 7 hanem az itteni ipar felvirágoztatására is üdvös hatással lett volna. Ha tehát az 1872. ipartörvény nem idegen kaptafáról lett volna lefejtve, hanem a magyar ipar különleges helyzetének megfontolása után, az értelmesebb iparosoknak meghallgatásával lett volna szerkesztve, s ilymódon végre is hajtatott volna, hol állna ma a magyar ipari állapot! Azt hiszem, hogy amit e tekintetben a miskolci céhekről elmondottam, hazánk többi iparos városaira is vonatkoztathatók, s így aztán kitűnik, hogy az a szunnyadó erő, amelyet jó elődcink lassacskán gyűjtöttek, s megőriztek, ha kárba veszett, akkor az a mohácsi vésznek mása gyanánt tekinthető. A már annyiszor idézett '72-i ipartörvény felületességével csak annyit mondott, hogy „a céhek megszűnésével ezek szabad ipartársulattá alakulhatnak át, azon céheknek a vagyona pedig, amelyek társulattá nem alakulnak át, hatóság közbejöttével ipari célra fordítandó." Ezen idézett rcnclkczés az a bizonyos viaszból készült orr, amelyet aztán a céhek úgy formáltak, ahogy nekik jól esett. Tudtommal most már csak a csizmadiának, a tímárnak, és talán a magyar szabó társulatnak van meg az ingatlana kis része, továbbá tudom azt is, hogy a szürszabó céh feloszlása alkalmával az ő ingatlanját a Miskolci Ipartestületre ruházta át. A többi céh felszámolása utáni megmaradóit vagyon valószínűleg felosztatott azon tagjai közt, akiknek a temetési vagy jóléti pénztárhoz jussuk volt.
