Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)
15. fejezet A CÉHTÁRSULATOK SZERVEZETE ÁLTALÁNOSSÁGBAN
ra szép számban, hogy 1872-ben a céhek megszűnésekor mintegy 28 céh oszlatott fel. A sajátosság kedvéért megemlítem, hogy a miskolci sárgarézműves, cinöntő és bádogoscéh jegyzőkönyvei és protokolumai, valamint annak pecsétje is német szövegű volt. A fent említett 28 céh, iparuk szerint a következő volt: asztalos, üveges, bodnár, kádas, cipész, csizmadia, fazekas, fésűs, gubás, hentes, kalapos, kerékgyártó, kékfestő, kovács, kötélgyártó, kőműves, kőfaragó és ács, lakatos (magyar), lakatos (német), mészáros, pék-sütő, rézműves-bádogos és cinöntő, szabó (magyar), szabó (német), férfi és női, szíjgyártó, szürszabó, szűcs, szitakötő-rostás, takács, és tímár-varga 2 . Ezen 28, kizárólag keresztény céhen kívül létezett még az ún. izraelita céh, amelyben ezen felekezethez tartozók által űzött mindenféle iparágak bennfoglaltattak. 3 Azon iparágakat űzők, akiknek Miskolcon céhük nem volt, többnyire a pesti, a budai, a kassai, ill. több más nagyvárosban létező céhekhez, mint landmesterek vetették fel magukat. A Miskolcon lakó vásározó mesteremberek számára megvolt és megvan ma is a vásártartó joggal bíró községek körzete. Termékeny vidéken lakó közönség hálás fogyasztója a vásári áruknak, s így a mesterembereknél soh'se volt hiány abban, hogy munkáikon túladjanak. Akadtak régebben olyan tehetős mesteremberek, akik készítményeiknek darusítása céljából Bodrogkercsztúron és Debrecenben, ácsolt, s a tulajdonukat képező fabódékkal is rendelkeztek. Négy-öt ló által vontatott kocsin, egy-egy ilyen mesterember a bodrogkeresztúri nyolcnapos, a debreceni kéthetes vásáron jó eredménnyel árusította műveit, s többnyire az üres ládákkal megrakott kocsiban vigan hajthattak haza. A céhtagok a vidéki országos vásárokon, a sátrakban árusították munkájukat, megvolt a jogszerűen biztosított és körülhatárolt elárusító helyük, amelyen aztán a céhtagok korok szerint állíthatták fel a sátraikat. Természetesen úgy, hogy a helybeli székvárosi, vagy megyeiek az első sorokban, míg a szomszéd megyebeliek aztán következtek. Mivelhogy a külső vásártereken való árulás csak országos vásárokra szólt, ennélfogva a hetivásárokon való árusítás csak a helybeli iparosoknak volt kizárólagos szabadalma. Az olyan mesteremberek, akiknek társulata saját árucsarnokkal nem bírt, azok a város belterületén árultak és árulnak ma is. Itt még megjegyzem, hogy a jó, régi időben nem volt a népes céhek tagjainak megengedve, hogy mindjányan lepjenek meg egy-egy vásárt, hanem évrőlévre, előre lett megállapítva, hányan, kik és minő sorrendben jelenhetnek meg. Ez azért volt jó és üdvös, s különösen igazságos, mert a felesleges költségtől és időtöltéstől megkímélte a vásározó mesterembert. A miskolci vásározó mesteremberek céheinek a '72-t megelőző időkben megvolt az állandó árusító telepe, azon megfelelő épülettel: így a csizmadia céhnek az Iskola utcán, az egyemeletes, mai Gencsi féle ház, de azon kívül övék volt a mellette lévő nagy telek, s rajta a csizmadia szín is 4 . Ugyanazon utcában a ma-
