Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

15. fejezet A CÉHTÁRSULATOK SZERVEZETE ÁLTALÁNOSSÁGBAN

aminő mesterségü céhektől eredlek, avagy védclmeztctlek. így példán! Brassóban, Szcbenben a vargák és posztósok, stb., Budán, Pozsonyban a halászok és több városban más-más mesterség utáni elnevezésű bástyák hirdetik az utókornak egykori építőjüket. Magyarországban általánosan minden várban-városban keletkeztek céhek a fentihez hasonló célra és rendeltetéssel. Minthogy azonban a városokban, körülményeikhez képest más és más értelmű szabályok lettek mérvadóvá, dicső királyunk, Nagy Lajos már 1378-ban olyan rendeletet adott ki, amely szerint a céhszabályok a lehetőségig egyöntetűek legyenek és új céhek keletkezésekor a szabályok hatóságilag csak úgy erősíttetnek meg, ha az egyöntelőségű elvnek nagyban és egészben megfelelnek. Nevezetes az, hogy ezen királyi rendeletben még megvolt az is, hogy egy mesterségen lévők céhet, ha megalkotnak, minden ahhoz tartozó mesterembernek kötelező a céhbe belépni. A nem várakban-városokban lakó mesterembereknek nehéz feladat volt céheket alkotni, vagy azok megalkotására magasabb halóságok engedélyéi kinyerni. A rendet szerető és önérzetes mező vagy vidéki városi mesteremberek tehát azon igyekeztek, hogy magukról ők is mondhassák, hogy tisztes céhbeli mesteremberek. Felvételt kértek a legközelebbi várban-városban létező megfelelő céheknél, s ez az eljárás lassankint divatossá is lett, ezeknek „landmcstcr" volt a hivatalos grádusuk, a céhbe lépéskor remekelni nem voltak ugyan kötelesek, a felvételi taksát, valamint az évi járandóságot azonban lefizetni tartoztak. Tanoncaikat szerződtetni és szabadítani megfelelő díj mellett a városi céheknél voltak kötelesek, a tanoncbizonyítványt és a vándorkönyvet az a céh adla ki számukra. Nem találni nyomát annak, hogy Magyarországon Nagy Lajos óta 1872-ig csak egyetlen esetben is tettek volna valamit a kormányok intézményileg vagy törvényileg a magyar ipar érdekében vagy legalább arra fordítottak volna figyelmet, hogy a meglévő céhek szabályszerűen müködnek-e, fcjlcsztetnek-e, vagy szaporíltatnak-c? Ezen nem is lehet csudálkozni, mivel a Mátyás királyi időktől kezdve hol egyik, hol másik ellenség szorongatta szép hazánkat, közben jött a törökök benyomulása, majd a mohácsi vész, a korona birtoklásáért a vetélkedés. Az ország fenntartásáért vérezni kellett a nemzetnek századokon át, nem volt tehát Magyarországon az, ami az ipar fejlesztésére a legszükségesebb: az áldásos béke. Nem a magyar nép hibája az, hogy országa iparilag elmaradt a nyugati országok mögött, sokban vazallusának kellett lennie a külföldnek, jó pénzét a szomszéd országok gyarapítására odaadni. A fent elmondottak dacára is történeti beigazolást nyert az a tény, hogy a magyar iparosság a háborús viszonyok között is annyira, amennyire lehetett tért hódított. A közép és alsó néposztályok ipari termékszükségletét elő tudta teremteni, a XVI. századtól kezdve a legújabb korig. Magyarországnak minden nagyobb városában keletkeztek céhek, így Miskolcon is. Tudtommal a mészárosok, a hentesek, a korcsolyások, a kerékgyártók, a kovácsok, a tímárok, a szűcsök, a szürszabók, a csizmadiák, stb. céhei keletkeztek, hamar egymásutánban olyannyi-