Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

13. fejezet RÉGI MISKOLCI MESTEREMBEREK, MÜVEIK ÉS ÉLETMÓDJUK

(faragásos) tárgyakat, templomszékeket, faszekeket és több effélét csináltam. En­nek utána egy orgonát készítő műhelybe kerültem, majd utolsó munkahelyem is­mét egy bútorasztalosnál volt. Összesen két esztendeig dolgoztam Bécsben. Va­sárnap délelőttönkint feljártam a Politechnikumba, ahol egy privát rajztanár tan­folyamaiban vettem részt, egy-egy délelőtti óra oktatásért 3 ezüst húszast kellett befizetni, amit nem is sajnálok, mert mint tetszik látni a falon függő rajzokból, érdemes volt akkor időt tölteni és pénzt költeni. Hűséges úti cimborámmal, Forraival megbeszéltük, hogy mostan galantrin* 7 és filigrán* 8 munkára kellene menni, aminek lakatos és asztalos munkában a bajorországi Nürnberg város volt az otthona. Nekivágtunk tehát Felső-Ausztriának. Linzcn, majd Regensburgon át Nürnbergbe jutottunk. Ott nagyon szép galantrin munkákat tanultam csinálni, jobbadán a berakott munka járta, falitükör rámák, óratokok, dobozok és sokféle csecsebecse asztalos munkában, lakatos munkában pedig a treibolt,* 9 virágorna­mentika, zárt pléhek és más aféle kis munkák. Nürnbergből Münchenbe igyekez­tünk, ahol mindketten ismét munkát kaptunk, itt már aztán csak díszfaragásos, rakott és hajlított bútormunkát csináltam. Itt Münchenben vettem a jó édesanyám elszomorító levelét, amelyben ér­tesített arról, hogy jó édesatyám elbetegesedett, aligha eléri az őszt, jöjjek haza. Bár szerettem volna még egy kis időn át Nagy-Németországot bejárni, de édes­anyám szavának nem állhaltam ellent, igyekeztem a Dunához közeljutni. Passau­ban hajóra is kaptam, amelyiken aztán lefelé, tehát pénzért, egész Pestig utaztam, Pestről pedig gyalogszerrel haza. Jó édesatyámat súlyos betegséggel ágyban talál­tam, szomorú volt a viszontlátás. Meg kellett ígérnem, hogy itthon maradok, be­remekelek, 90 a műhelyt átveszem és jó anyámról, testvéremről gondoskodni fo­gok. Mindez így is történt, s jó atyámat Karácsonykor eltemettük. Ahol kezdtem, odajutottam ismét, ládakovács céhbeli mester lettem és amint tetszik látni, az vagyok ma is. Forrai János közben hazakerült, ő is megte­lepedett. Húgom hozzá ment férjhez és én is megházasodtam, Kósa Mariska lett a feleségem. A bevégzett életleírásnak elmondása után kezembe adta a vándorkönyvét, nézzek bele. Az általa elmondottak igazolásául láttam, hogy az ő munkaadó mes­terei más-más lapon írták a viselkedésének és ügyességének bizonyítását, aláírva és piros pecséttel megpecsételve, a hatóságok vidirozása nem hiányzott sehol. Arra a kérdésünkre, hogy a mesteremberek ugyanúgy és ily módon szokták bejárni a világot, és hogy szükséges-e az, a felelet az volt, hogy „bizony szokták, mert hiszen vándorlás nélkül és világlátottság nélkül nagyon kevésre viheti az ember. A miskolci asztalosok nagy része úgy cselekedett, mint jómagam, a ván­dorkönyve kinek-kinek egy-egy kincse és kedves emléke boldog fiatalságának." Elősorolhatnék többeket is, legyen elég egy itteni vörösréz mesterről el­mondanom annyit, hogy az ő vándorkönyvében Bécsen kívül megtalálható nagy Németország minden fejedelemsége, konzulátusainak vidirozása; egy kész festő­embernek vándorkönyvében pedig Németország, Dánia, Hollandia, Belgium és

Next

/
Thumbnails
Contents