Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

9. fejezet AZ ABSZOLUTIZMUS VÉGE. ÚJ ÉRA KEZDETE ÉS AZ ALKOTMÁNY HAJNALHASADÁSA. AZ ABSZOLÚT KORMÁNYZATNAK MEDDŐSÉGE!

raja-nagyja ujjongott, örvendett, öröm sugárzott az arcokról, víg lett az élet mindenfelé. Nagyon természetes, hogy mindezeket nem egy nap hozta meg. I letekkel a fent említettek előtt tudta már azt a nemzet, hogy úgy kellett jönnie, ahogy jött. Az Októberi Diplomának

2 hírét a hivatalos közlöny is megerősítette, amely villanyszikraként futotta be a várost, ahol mindenki, letévén műszerét, az utcára sereglett, öregje-ifja, s nagy tömegekben hullámzott föl, s alá, éljenezve, örömmámorban úszva éltelte az alkotmányt és a királyt, megabcúgolva* a Bach huszárokat. Felsőbb rendelet nélkül mindenki kivilágította az ablakokat, s hamar nagy halmazzal került kiosztásra a fáklya; este megvolt az impozáns fáklyásmenet. Már a délutáni órákban repültek a kélfejűsasos cégtáblák a trafikokról az utca sarába. A fáklyás menet között sokan rudat, vasmacskát cipeltek a vállukon, amellyel azután a közhivatalok lolött díszlő sasos címtáblákat rángatták lc, nagy örömére a közönségnek. A mai Széchenyi u. 9. sz. ház emeletén lakott Mathiász a császári törvényszék közvádló ügyésze,

4 akinek talán a legkevesebb volt a jó akarója. Mikor annak a sasos tábláját lerepítették, akkor érte cl a tumultus a tetőpontját. A Rákóczi induló hangjai mellett vonult a tömeg keresztül-kasul a város utcáin, s késő éjjel volt már, mikor lecsöndesült a zaj. Az imádásig szeretett új főispán

5 hirdetménye megjelent, amelyben a megyegyűlés határnapját, s napirendjét tűzte ki. Nem érdektelen talán e helyen fölemlíteni azt, hogy a leírt események folyama alatt katonát, zsandárt, vagy fináncot látni nem lehetett, mert ezek a kis bhemál laktanyákba

6 koncentráltattak, s néhány napig ott is tartózkodtak. A katonaság azután rendes elszállásolási helyére visszament, de zsandárt és fináncot nem láttam többé. A megyegyűlést megelőző napon se szeri, se száma nem volt a négyes-ötös fogatokon érkező vidéki dzsentrinek, az igazi értelemben vett falusi földesuraknak, akiknek száma ma már sajnos igen megfogyatkozolt. Gyülekeztek a megye járásaiból a bandériumok, szebbnél szebb lovakon. Most is látom lelki szemeimmel, amint a mai Rábel cukrásza előtt, Miklós Gyula

7 lóháton, egy, az eső ellen védő fehér köpenyben lelkes hazafias beszéddel üdvözölte az érkező és csoportba állított bandériumokat. Azon éjszaka öreg és fiatal mulatott muzsikaszó és jóbor mellett. Hisz azt hitték, elérkezett a magyar szabadság hajnalhasadása. A megyegyűlés reggelén számos kocsin, s bandériummal ment ki a megye és a város előkelősége Alsózsolcára a főispánért, akit éljenezve, s örömrivalgásokkal kísértek a megyeházára, melynek tenne zsúfolva volt a vármegye előkelőségeivel. Zajos éljenzés fogadta a főispánt, midőn a terembe lépve helyét elfoglalta. A napirend tárgyai közölt az elsők egyike az alispánok megválasztása volt. Egyhangú lelkesedéssel Bükk Zsigmond

8 és Szathmáry Király Pál

9 választatott meg, majd főügyésznek Szűcs János, ezután a főjegyzői szolgabírák, s egyéb politikai és közigazgatási tisztviselők egész sorozata. A megyei tisztnyitást követte a városi lisztválasztás. Kiss János, mint városbíró választatott meg, s mellé a városi tisztviselők csoportja. A régi