Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

2. fejezet PEST-VÁNDORÉVEK-LETELEPEDÉS MISKOLCON (1852-1864)

árusítja. Miskolcon ilyen volt Sachcr Lajos műhelye s kereskedése. Itt azonban nem vettek fel tanulónak. Akkor kerültem az áldott emlékű Trillhaas Vilmoshoz,

4 aki igen képzett és jómódú német iparos volt. Atyám vezetett jövendő mesteremhez, kinek csinosan fehérre meszelt háza több szobából, konyhából és műhelyből állott. Belépve a nyitott kémény alatti szabadkonyhába, a tűzhely egyik oldalán beépített mosóüst, a másik oldalán a kandalló állt. A falon, szép sorban, vörösréz és ezüstfényű cintáblák sorakoztak a konyhaedényeknek, a fehérre súrolt vizcslócán és a polcon pedig ragyogóra tisztított, sárga-, vagy vörösrézzel abroncsozott faedények. A jóképű, markos parasztcseléd éppen elvégezte az ebédutáni takarítást, és fonáshoz látott. Kérdésünkre megmondta, hogy „a nemzetes úr és asszony benn vannak a baloldali szobában." Bekopoghattunk. A jobboldali ajtó a műhelybe vezetett, azért ott a legények és inasok voltak. Nyájas „tessék" hangzott fel kopogtatásunkra. A mester a bőrkanapén ülve írt, a mutter

5 varrogatott, egy tizenhárom évesnek látszó fiú rajzolgatott, két kisleány pedig szorgalmasan kézimunkázott. Egyik hímezett, másik horgolt, talán már a stafirungot készítették. A mester úr bemutatkozásunkra kedvesen fogadott, hellyel kínált. Atyám elmondta jövetele célját. Üveg bor, pogácsa került az asztalra. A mester szerényen mentegetőzött, hogy nem tud mással kínálni. Elpanaszolta a nehéz megélhetést, ami nagyrészben abban állt, hogy „az osztrák behozta az aexist,

6 ami hordó boronként 1 fit 40 krajcárt tesz ki, miért a mulatáshoz inkább a ráspia lőre,

1 vagy nyáron a meggyvíz járja." „De mondja csak, volt ön honvéd, vagy bizonyosan nemzetőr?" -kérdezte házigazdánk, hogy megismerje vendége gondolkozását. A felelet, hogy atyám nemzetőr volt, jó hatást keltett a nyelv megoldásához. „Bizony rossz ellenség a német, mindent felforgat, a dohányt is konfiskálta. Vége a régi jó verpeléti dohánynak. Nagykockára vágott trafikot* kell szívni. Isten tudja mi van benne, mert bizony büdös. De nem is lesz ez mindég így! Jönnek majd jobb idők. Vége lesz a spicli rendszernek, újrakezdjük majd az életet, úr lesz a magyar megint a hazában." Elmondta mesterünk, hogy fiát a luteránus gimnáziumba járatja. „Majdha a négy osztályt elvégezte, beszegődteti ahhoz a céghez, amely mesterséghez kedve lesz. Elmegy a fiú vándorolni, hogy megalapítsa jövőjét. A leányok dolgosak, értik a házimunkát, majdcsak jó mester férjet kapnak." Megmondták nekem, mikor foglalom el új inas helyemet, s búcsút vettünk. Mesterem, Trillhaas Vilmos egyike volt a város tekintélyes német iparosainak. Dél-Bajorországból jött nagyatyja és nagybátyja Miskolcra, itt megtelepedtek és elmagyarosodtak. Vilmos bácsi már, ha németcsen is, de folyékonyan beszélt magyarul. A Németországból, vagy Magyarország német nyelvű vidékeiről, Sopron, Pozsony, vagy Vas megyéből, ritkábban a Szepességről ideszármazott német iparosok hajó magyarok is voltak szívben, sőt nyelvben is, a német jelleget és kultú-