Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

17. fejezet HOGYAN ÉS MIÉRT MENT TÖNKRE A MAGYAR NEMZETI IPAR. OKOK ÉS OKOZATOK

területek is müvelés alá kerültek, s természetszerűen kevesbedett a hasznos háziállatok száma. Kisebb és kisebb lett a gulya, a csorda, a nyáj állománya, mert a jó zsellérnép föld- és legclöjog hiányában már többé nem, termelő, hanem egyszerűen fogyasztó lett. Ilyenné vált a helyzet falun és városon is. Nem kell messzire menni, itt van Miskolc példája. Aki a szemét az igazság előtt be nem hunyja, Öszszehasonlítván a régi helyzetet a maival, kell, hogy igazat adjon nekem. A nagy, híres miskolci ménesnek nyoma sincs, úgy a növendék marhák gulyájának, s az ezrekre menő tehéncsorda, juh és sertésnyáj összezsugorodott, semmivé lett. Csak természetes, hogy így az állatvásárokra való felhajtás nagyban megapadt, s a vásárok jelentősége és forgalma csak paránya a réginek. így a körzetünkbe eső rimaszécsi, sajószentpéteri, ónodi, tiszatarjáni, stb. állatvásárok nagyon aláhanyatlottak. Az alsóbb földmíves néposztály lassacskán bár, de megszokta a helyzetet, némelyike már nem is tudja, hogy az apja, nagyapja és ősapja portácskája pajtájában valamikor tehén bőgött, borjút nevelt és tejjel táplálta a ház lakóit. A közönséges birka vagy magyar juh gomolyának való tejet, subának, gubának és szűrnek való gyapjút termelte. Az anyasertés malacai szolgáltatták a zsírzót és a húst, a keperészből és cséplési jutalékból

1 ennek az osztálynak is kijutott a kenyere bőségesen. így a legszükségesebb, a kender termelése és vászonná való feldolgozása is jórészben csak hírből ismeretes, s a régi jó házivászon helyett külföldi gyolcsszövet az, ami a munkásnép testét legközelebb érinti, a zsellér felesége, vászonnépe, nem vászonnép többé, a lánynépe vagy cseléd, vagy itt-ott, ahol rá alkalom van, napszámra jár, a téli hónapokon át pedig összetett kézzel a suton ül. A falusi munkásnép, ha nem is tudja megokadatolni, hogy miért, tömegesen hagyja ott a faluját, a nemzedékről nemzedékre volt kis viskóját nem siratva költözködik a városokba, gyártelep és vasutak közelébe, hogy ott munkát és keresetet találjon egy része. A munkabíró férfiaknak nagyszáma pedig kivándorol Amerikába, szívja a gyárfústöt vagy a sötét bányák bűzös levegőjét. Aki teheti, hazahozza vagy -küldi kis keresményének feleslegét, s vesz egy kenderföldecskét, vagy egy parlag szőlőt, majd hazajön, de erkölcsében és jellegében nem a régi magyar többé, hanem egy szociáliszlikus érzelmekkel és felfogásokkal telített nemzetközi ember. Fájdalom, ez így van és ennél is keserűbb az, hogy a kivándoroltaknak jórésze teljesen elvész a hazára nézve és ottmarad örökre. Az elmondottaknak mérlegeléséből az tűnik ki, hogy a magyar nemzeti iparnak hanyatlását az előbbiekben ecsetelt, elváltozott viszonyok nagyban előidézték. Egyfelől van a gyapjú és kendertermelés hiánya, másfelől pedig, hogy a gyári és vasúti munkásnak az alkalmatlan eredeti magyaros öltözet nem felel meg. Testhez álló mándli kabát,

2 pantalló nadrág, ujjaskabát és sapka, vagy Lassallc kalap

3 kell és annak van kelendősége most. A vásári sátor alatt gubbaszkodó vásáros iparos mesterember munkájának kelendősége nincs, a mesteremberek elszegényednek, műhelyükben szünetel a munka.