Miskolc története 5/1. 1918-1949-ig (Miskolc, 2007)

A VÁROS GAZDASÁGI ÉLETE

„gyáriasítani", kisipari termelőszövetkezetben tömörültek képviselői a XX. század második felének elején. A kovácsok esetében más volt a helyzet. A szerszámkészítés, az épület- vagy kocsivasalások, a patkolás egy megváltozott társadalomban nem igényelte ezt a tevékenységet. Szaktudásukat - a kerék- és kocsigyártás kapcsán is - elsősorban a közlekedésben tudták hasznosítani. A mezőgazdasági gépgyártás, a vas- és acélszerszámok, munkaeszközök gyáripari előállítása a kovácsmesterségből segédipart csinált. Képviselőinek száma ugyan a háború végéig stagnált, de 1949-ben már nem is a kovácsokat, hanem a kerékgyártókat, kocsigyártókat írták össze. A lakatosból vasesztergályos lesz, erre van piaci igény, ezt segíti az oktatás is. Az 1936. évi XII. tc. arról szól, hogy a tanoncnak legalább az elemi iskola 6 osztályát el kell végeznie. Az iparosok 80%-a az elemi iskolában szerezte meg legmagasabb iskolai végzettségét, de iskolázottságuk összefüggött az általuk művelt szakma, mesterség kvalifikációjával is.

259 A fegyverműves szakma egy hagyományos, ősi mesterség különleges továbbélése a XX. század első felében. Jeles képviselője Huska Vilmos (1881-1945) volt, aki egy ciklusban országgyűlési képviselőként is az iparosság, a kézművesek érdekeit képviselte a parlamentben. A mérlegkészítésnek ugyanilyen legendás mestere volt Szlavkovszky Béla (1894-1984), akinek cégére haláláig a Szentpáli István utcai lakóháza és műhelye előtt volt látható. A reszelővágó mesterség Martha Géza (1863-1930) nevével fémjelezve a Zsolcai kapui ipartelephez kötődött, míg a késes és köszörűs kisiparosok a belvárosban tarthatták fenn műhelyeiket. A rézöntő és rézműves kisiparosok elsősorban vásárokra termeltek, s termékeikkel bejárták a környező városok piacait, vásárait. Termékeikre a háború után már igény sem volt a gyári iparcikkek elfogadottsága, elterjedtsége miatt, de az alapanyag hiánya is vállalkozásuk bezárására kényszerítette őket. A fémes kézműipar, kisipar 9 mesterséget képviselt Miskolcon 1920-1949 között. Míg számuk az első világháború után másfél száz körül mozgott, a második világháború utánra lényegesen a félszáz fő alá csökkent. A „túlélő" mesterségnek a lakatosokból lett 25

9 SZULOVSZKY J. 2005. 278-279. p.