Miskolc története III/2. 1702-1847-ig (Miskolc, 2000)

VÁROSI TÁRSADALOM

egy Milström Mihály nevű lakatos. Az 1 legénnyel dolgozók száma még viszonylag magas (90 fő), a 2-vel vagy többel rendelkezőké viszont ehhez képest nagyon is alacsony. Miskolci reformkori adataink hasonló képet mutatnak ahhoz, mint amikor a városiasodás folyamatában elmosódik a merev határvonal az önálló, monopolhelyzetet diktáló céhes iparos illetve egyre inkább a piac törvényszerűségei szerint élő, szolgáltató jellegű kézműves-munkások között

188 s mindez megerősíti a céhes keretek lazulásáról fentebb megfogalmazottakat. Miskolc esetén a folyamat motorját a város kedvező földrajzi helyzete, az árutermelésbe való bekapcsolódásának lehetőségei jelentették.

189 Bár statisztikailag nehezen megfogható rétegről van szó, külön kell megemlékezni a kontár iparosokról, akik puszta jelenlétükkel is a céhes viszonyok bomlását demonstrálták. Egy, még az 1770-es években készült összesítés szerint 383 céhes mesterre 170 kontár mester, 182 céhes legényre 90 kontár jutott Miskolcon, vagyis mind a mesterek, mind a legények esetén a városban dolgozó kézművesek (legalább) egyharmada kontárként dolgozott.

190 A források a századfordulótól kezdve úgy emlékeznek meg Miskolcról, hogy a koronauradalmi mezőváros jogi szabályozása, a viszonylagos nagysága miatti jobb „elrejtőzési" lehetőségek miatt valósággal vonzotta a céhen kívüli iparosokat, mondván, hogy ott ,,minden[ki] kontárkodhatik".

191 A századfordulótól a céhek egyedül a vármegyében látták azt az erőt, mely a kontárok tevékenységének képes hatósági eszközökkel gátat szabni, a piaci versenyben ugyanis rendre alul maradtak velük szemben. Azonban a vármegye is eleinte csak alig akadályozta, majd valósággal eltűrte a kontárok és landmajszterek (remekművet nem készítő, ehelyett a céhnek bizonyos összeget fizető, rendszerint más városba települő mesterek) tevékenységét. Hiába bizonygatták a céhek, hogy utóbbiak „a céhekkel nem konkurálnak, s a közönségre nézve szinte olyan károsak, mint a kontá188 KÖVÉR Gy. 1998. 88-89. p.; BÁCSKAI V. 1989. 13. p. VERES L. 1997. 189 DOBSZ A Y T.-FÓNAGY Z. 1998. 114-115. p. 190 BODÓ S. 1975. 541. p.; VIDA G. 1999. 56. p. 191 FÜVESSY A. 1984. 48. p.