Miskolc története III/2. 1702-1847-ig (Miskolc, 2000)

MŰVELTSÉG ÉS MŰVELŐDÉS

helyheztetést kíván. Ez a köz igazság nemzeti játszószínre nézve még igazabbnak látszik, mivel a nemzeti ízlés megfundálásának egyik kútfeje lévén a nemzeti játszószín, természetes dolog, eleintén kivált, egy állandó társaság és annak állandó nézői és hallgatói egymást viszont mintegy oskolázván, jobban vetik meg a nemzeti ízlés fundamentomait, mint a vándorló társaságok és mindig nagyobbára változó nézők és hallgatók. Kívánatos volna ugyan, hogy a fővárosban lenne a nemzeti theatrom, de ha nincs vagy akadályok miatt eddig nem lehete: fog lehetni és bizonyosan lesz is, ha a magyar nemzet álhatatosan akarja; és én azt gondolom, hogy a kis város példája a szégyen segedelmével elébb utóbb a maga kebelébe fogja húzni a kis városban mintegy újraszületett, nevelt és nevelkedett magyar nemzeti színjátszó társaságot." Dessewffy gróf a nemességet önérzetében is meg akarta erősíteni, amikor azzal érvelt a támogatás fontossága mellett, hogy az unokák is olvashatják majd a magyar históriában az adakozók neveit, s egyébként is csak ebben az országrészben lehet még a nemzet reménysége, mivel a „felföldi és a Tiszához közelebb eső fő nemesség kevesebbet fajult el, mint a Dunamentiben lakó, a Tiszamelléki mágnások még tudnak legalább magyarul".

283 A gyűjtés közben felmerült annak lehetősége is, hogy az önálló új színházépület helyett bérelt épületben helyezzék el a társulatot, majd arra gondoltak, hogy a várossal és az uradalommal közösen olyan épületet emelnének, amelynek alsó szintjén a város strázsaháza működne, s csak felső emeletét használná a játékszín.

284 A gyűjtés nagyobb sikere érdekében került sor 1817-ben a társulat második kassai vendégjátékára, de ebben az évben Miskolcon megtekintette játékukat a Magyarországon utazó Ferdinánd főherceg is. Kazinczy úgy értesült, hogy a „játékház" mindig tömött, bár a levélíró Dessewffy már kritikát is megfogalmazott a színészek játékát illetően: „A miskolci színjátszók, a kik most Kassát mulattatják, eléggé alkalmatosak, de a színjátszőnék, kivévén Dérynét, a kinek az isten annyi szép természetes kellemeket és éneklésre is ámbár még nem elegendőleg kipallérozott - talentumot adott, nyifo283 ABAFI L. 1882. 261-262. p. 284 ABAFI L. 1882. 266. és 268-270. p.