Miskolc története III/1. 1702-1847-ig (Miskolc, 2000)

MISKOLC AZ ORSZÁGOS POLITIKÁBAN

keserű viszálkodás dúsan gyümölcsöző magvait. A rozsnyói, nagyváradi püspökök, utánok a prímás, körleveleket bocsátanak ki; talán azon elvből, hogy az egyességben van az erő, vagy hol mindenki bűnös, senki nem bűnhődik. A placetum [= királyi tetszvényjog] páncélja alá búvnak, s Róma rendelvényeinek alapján honunk törvényeit sértik meg. [...] Felszólítom a klérust, miután ezen viszálkodásoknak alapoka abban fekszik, hogy a papok törvényhozókká lettek, hagyják el e táblát, hol állásuk különben is egyike a legferdébbeknek, s a törvényhozásbani részvételről mondjanak le." Országos közfigyelmet keltett, amikor követjelentési beszédének nyomtatott szövegében ugyanezt még határozottabb formában fejtette ki (pl. „első valék, ki a magas klérust s arisztokráciát a nemzet színe előtt ünnepélyesen bevádolám, mint mely a közbizodalmat elvesztvén, nem érdemli a hatalmat sem, mellyel bír"), s az 1847. évi országgyűlés előtt szintén határozottan ellenezte, hogy a káptalanok szavazati jogot kaphassanak a megye- illetve országgyűléseken, sőt az ottani megjelenéstől is el akarta őket tiltatni.

134 E radikális állásfoglalások nem magyarázhatók pusztán a felszólalók református felekezeti hovatartozásával, hiszen (a miskolci egyházközség segédfőgondnokaként egyébként egyházi tisztséget is viselő) Palóczy vagy Szemere nem a protestáns sérelmek oldaláról közelített a reformkor egyházpolitikai vitáihoz, hanem sokkal inkább a felekezeti egyenjogúság liberális elveit tették magukévá, s szálltak vitába saját egyházuk konzervatív, vagy maradinak tartott felfogásával is, ha kellett. (Például az iskolarendszer felekezetektől való függetlenítésének kérdésében.) Mégis az egyházpolitika iránti fokozott érdeklődésüknek egyértelműen abban áll a magyarázata, hogy Miskolc jelentős kálvinista tradíciókkal valamint nagy számú kis- és középnemessel rendelkező város volt, vagyis Palóczy, Szemere és mások származása, helyi kötődése befolyásolta közéleti kérdésekhez való hozzáállásukat is. Ha mindezt egy gondolatban akarnánk sűríteni, akkor azt mondhatnánk, hogy az 1830-40-es években kifejtett egyházpolitikai megnyilatkozásaikban a tradicionális protestáns („kuruckodó") ellenzékiség fejlődött tovább modern, liberális ellen134 Ld. SZEMERE B. 1847. 25. p.; ill. FAZEKAS Cs. 1999. 23-25. p.