Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 10. (Miskolc, 2003)

A tudomány művelői és a közélet kiemelkedő személyiségei Miskolcon, 1.

Ami a tudományok művelésére jellemző, nem csupán miskolci jelenség, s nem is egy-egy korszakhoz köthető észrevétel. Akik a város szülöttjeiként lettek a magyar tudománytörténet elismert alakjai, vagy határainkon túl is ismert kutatói, azok nem a város temetőiben nyugszanak, hiszen szakmai, tudósi életük másutt telt, Miskolcot véglegesen elhagyták. Ritka az, aki Miskolcon született, s egyetemünk nem lévén szakmaisága itt fejlődött ki, itt is tudta kamatoztatni. Ez csak azokban az esetekben volt elképzelhető, ha valaki vállalta a „többlakiságot" otthon volt Pesten és Budán, Pozsonyban, Bécsben, Prágában, illetve Európa számos más tudományos-kulturális központjában. Nem állítható, hogy a „miskolciság", „miskolci színvonalú" tudományosságot szült, de a fővárostól való távolság több évszázados tehertétele e térség kisebbnagyobb városainak. A „helybenmaradás" a jogászokat és az orvosokat jellemezte - talán mert e két területen nemcsak minőségi, hanem mennyiségi képzés is folyt -, komoly tudományos munkát végeztek a különböző vallások legfelső szintű helyi képviselői, s azok, akik a szó valódi értelmében a hely történetével foglalkoztak: helytörténészek, etnográfusok, biológusok, geográfusok és a XIX. század végétől néhány építész. A szaktudományok gyakorlati és elméleti művelése - szakterületenként ugyan változó létszámmal és módon, de összességében - egy nagyon szűk rétegnek volt a sajátja vagy életcélja a XIX. században. A század végén és a XX. század első két évtizedében lényeges változásnak vagyunk tanúi Miskolcon, elsősorban az orvostudomány és a műszaki tudományok területén. A hagyományos jogi, közgazdasági és gazdászati (agrártudomány) szakterületek így új tudományágakkal és művelőikkel bővülnek, s néhány kísérlet után 18851911 között megszületik Miskolc város öt kötetbe foglalt monográfiája is. A honismeretnek és a történetírásnak olyan jeles személyiségei teszik le munkáikat, mint Kun Miklós (1812-1875), Szűcs Sámuel (18191889), Szűcs Miklós (1820-1886), Ballagi Károly (1824-1888), Szendrei János (1857-1927), Gálffy Ignác (1859-1940), Nyíry Dániel (1880-1932), Leszih Andor (1880-1963) és már kortársként, de a korszak történetének feldolgozójaként is említhető Marjalaki Kiss Lajos (1887-1963). A tudományos életre általában jellemző az az ív, amelyet a történetírásban úgy fogalmazhatunk meg, hogy a privát naplóírástól a levéltári kutatásokon alapidő, monografikus igényű feldolgozásig jutnak el egy-egy „szakma" képviselői. Mindez úgy történt, hogy az egyes tudományterületek gyakorlata adott (jogi, orvosi, városirányítási, egyházi stb. területeken), de a szakirodalom igényét ki-ki saját gyűjteményéből, vagy külországi útjai, kapcsolatai révén igyekezett kialakítani. Ha számba vesszük tíz tudományág korszakunkban tevékenykedő félszáznál nem sokkal több, a helyi szinten túlmutató (esetleg országos elismertségre, akadémiai tagságra szert tevő) képviselőit, azt állapíthatjuk meg, hogy munkásságuk ritkán élvezte a helyi társadalom elismerését, azt inkább az utókor tárta fel, s fedezte fel bennük a valódi értékeket, mintegy újra felfedezve a tudós és kora társadalmának kapcsolatát. Ennek - sajnálatosan - az lett a következménye, hogy egy-két tudós hagyatékától, tudományos könyvtárától, vagy azok töredékétől eltekintve - Török Sándor és Horváth Lajos könyvtára - azok nem szolgálták a város tudományos életének, vagy általánosabban a köz művelődésének hosszabbtávú ügyét. Ez felveti a városi gazdasági és társadalmi elit viszonyát a korszak tudományos tevékenységéhez, másrészt a szaktudományok művelőinek viszonyát a város virilis és választott vezetőtestületéhez, a városi hatalmi elithez. Arra a kérdésre, hogy a XIX. század második felében, a XX. század első évtizedeiben válhatott-e bármely szellemi foglalkozás képviselője, munkája anyagi elismerése eredményeként a gazdasági elit részévé (elfogadott tagjává), viszonylag pontos választ adnak a