Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 9. (Miskolc, 2002)

A Déryné utca kialakulása, telkeinek és építményeinek története

koznak, de van amikor a szerződést felbontják, s újabb társulat jelenik meg az előadók között. Latabár Endre Kiskunhalason született 1811ben, s 1873-tól Miskolcon az avasi temető nyugati végében, kettős kriptában nyugszik. Jeles alkalmakkor egy-egy csokor, vagy nemzeti színű szalaggal átkötött koszorú a bizonyítéka, hogy a miskolciak vagy az idelátogatók nem felejtették el a dinasztia-alapító legendás színészt. Tanulmányait Debrecenben végezte, bölcsészetet, majd jogot tanult, de egy különös baleset, vagy véletlen következményeként nem tudott diplomát szerezni. Ettől függetlenül hat nyelven beszélt, különleges érzéke volt a hangszerek megszólaltatásához, de zenei képzettségét jobbnak tartották, mint gyakorlati érzékét. Opera és operett énekesként egyaránt kitűnőnek tartották. Színházi pályafutását Kolozsváron kezdte, s 1842-ben lett először önálló társulatot tartó színi igazgató. 46 éves volt - kellő szakmai ismerettel és színi gyakorlattal a háta mögött -, amikor Miskolcra szerződött az új színház megnyitására és működtetésére. Sajnos első szerződését nem ismerjük, de számos feljegyzése, irata között megtalálható az 1858/1859-es évadra utaló, s 1860-ban aláírt, 3 évre szóló szerződése, 1861-ből származó színház számlája, s az 1862-es színi idényre szóló bérleti szerződése. Ezekből arra lehet következtetni, hogy 1857-1863 között - még ha néha el is hagyta a várost - folyamatosan meghosszabbított bérleti szerződések kötötték Miskolchoz. A szerződés a miskolci színházi élet számos oldalát érzékelteti, s főleg egy színi direktor kiszolgáltatottságát mutatja. A bérleti szerződést a „színházépítő társulat" hét tagú választmánya kötötte a „színigazgató úr"-ral. A „bérlemény" viszont csak a színpad, a nézőtér, az öltöző szobák, a pénztári és „lámpatároló" helyiségek, egy emeleti próbaszoba, iroda és ruharaktár. Tehát a mai külső megjelenésével álló, s színháznak épült kétemeletes épületben mindössze ennyi volt a „színház", a többi helyiség a társulatnak jövedelmet hozó bolti elárusítóhely, ill. a Nemzeti Kaszinó helyiségei. A színi szezon minden év október 1-én kezdődött, április 30-ig tartott, s havonta „kötelező" volt 18 előadást bemutatni. A színtársulattal kapcsolatos elvárások drámai és népszínmű előadásokra, 6-8 férfira és ugyanenynyi női előadóra terjedtek ki, úgy, hogy a társulat listáját el kellett fogadtatni a „fenntartóval". A színigazgató saját kellék- és ruhatárral kellett, hogy rendelkezzen, s könyvtárral is, ami viszont „nyilvános" volt, tehát a közönség érdeklődését is ki kellett, hogy elégítse. Az épületben nem kávéház, hanem „cukorsüteményes" bolt volt, amelynek mestere az előadások alatt kínálgathatta a műértő közönséget. A színtársulat évente két alkalommal még „jótékonysági" célú előadást is köteles volt tartani. (Amikor a színigazgatók listáját a korábban megjelent tanulmányok számba vették, gyakorta előfordul, hogy egy-egy évben két társulat is jelen van a városban. Erre a kérdésre is választ ad a Latabár Endrével kötött szerződés, amely 9. pontja kimondja, hogy a nyári idény alatt - május-szeptember között - joga van a „színházépítő társulat" bizottmányának kiadni a színházat átutazó művészek és társulatok számára, méghozzá úgy, hogy azok „a bérlő úr pódiumát", vagyis helyiségeit, kellékeit is használhatják.) Az illusztrációként is bemutatott szerződés arról győzi meg az olvasót, hogy a bérbeadó 12 pontban megfogalmazta elvárásait, azok nem teljesítése esetén szankcióit, a 13. pont pedig arról szólt, hogy a színigazgató mindezt elfogadja, s magát a „kötelezettségek pontos teljesítésére" kötelezi.