Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

MISKOLCRÓL ALKOTOTT KÉP

régi miskolciak jelleméről és az idegenforgalom szerepéről A Miskolcról szóló toposzok közül különösen érdekesek azok, amelyek az itt élők jelleméről, vendégszeretetéről, vallási és nemzetiségi toleranciájáról szólnak. Mondhatnánk azt is, hogy az „ős-kép", az alap-toposz megalkotója Bél Mátyás, de ennek ellentmond az, hogy nem közhelyként ismételt átvételekről van szó, hanem korszakonként más, bővülő ismeretanyagról. A miskolciaknak ez a több évszázados tulajdonsága pedig nagyon fontos az új városkép, Miskolc 21. évszázadi imázsának alakítása szempontjából, illetve alakítói számára. Bél Mátyás 1723-ban készült alapmunkája szerint a miskolciak nagyban űzik a kereskedést, ezzel magyarázható az, hogy az érkező idegeneket „emberségesen", „nyájasan" fogadják, hogy őket is vendégszeretőknek tartsák. „Bárkit készséges lélekkel befogadnak, s nemcsak mímelik a vendégszeretetet, hanem valóban segítenek is mindenben mindenkinek, semmit sem tartva szentebb dolognak annál, hogy mindezt ellenszolgáltatás nélkül tegyék. Inkább akarják ugyanis a megbecsülést, mint a pénzt, s mindenüket megosztják a vendégekkel, amilyük csak van. ... Az egész várost valami megkapó és nemes dísszel ékesíti az, ami nagyon jellemző rá: a közösségi gondolkodás." A német Jakab Glatz miskolci utazási emlékei hasonlóak 1799-ben. Azt írja, hogy a várost a sokszínűség, a sokféleség jellemzi (nemzetiségi vonatkozásban és felekezeti tekintetben egyaránt). A városi társadalom nyitott és befogadókész. Erre példaként említi a németeket, szlovákokat, főleg görögöket, akik nemzetkarakterüket itt megtarthatták. Erre pedig csak a legértékesebb jellemvonásokkal rendelkező város képes. Ha ez feltűnt az utazónak, nyilván olyan jellemzője volt a városnak, amely másoktól, környezetétől megkülönböztette. (Ez a város mindenkori imázsát alakító, meghatározó jellemvonás.) Benkő Sámuel hasonlóan fontosnak tartotta, hogy írjon, ill. tapasztalatokat gyűjtsön és összegezzen a miskolci mentalitásról. Munkája második, 1818-ban megjelent kiadásában azt írja, hogy „...itt még megvan a szegénység és takarékosság tisztelete, és nem költözött be a kapzsiság és a fényűzés. Néhányszor megpróbálkoztak ugyan azzal, hogy öltözködésükben, táplálkozásukban, szórakozásukban, külföldi ékszerekkel behozzák a fényűzést, az élvezethajhászást, a kicsapongást, de kinevették és nem utánozták őket." E megállapításban ugyan kételkedhetünk, de a leírás időpontja már valóban a görög kereskedők „hatalmának", irányító szerepének megszűnésével, az általuk fémjelzett kereskedelem hanyatlásával esik egybe. E kereskedőcsoport által „diktált" öltözködésbeli, életmódbeli, ékszerviselési „nyugati" kultúra valóban, s végérvényesen megszűnőben volt. Ebben nem a miskolciak „nem utánzása", hanem egy más kultúrát képviselő és közvetítő kereskedőcsoport „megszűnése", vagy asszimilálódása volt a valós ok, a meghatározó momentum. A 19. század közepén, a Vahot-Kubinyi-féle leírásban fogalmazódik meg először, ami a 20. század első felében meg-