Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

AZ AVAS A VÁROSKÉPBEN

A Szinva patak az Avas alatt és a városképben Miskolchoz éppúgy hozzátartozik a Szinva, mint az Avas látványa. A patak lenyűgöző szépsége az eltelt évszázadokban gyakorta váltott át és mutatta a pusztulás, rombolás képét, kikényszerítve a város újjáépítését, s ezzel együtt megújulását. A víz rombolása elől a menekülés útja az Avas volt, tehát jóban és rosszban, a festői szépségben és a katasztrófa súlytotta város látványában is összekapcsolódott az Avas a Szinvával. 1846-ban a Szinva völgyének látványa az akkor még „szűzi érintetlen szépségével" annyira megragadta Kazinczy Ferencet, hogy a „Magyar Tempe" völgyének nevezte a patak felső szakaszát. De a belvároson csendesen és tisztán átfolyó, a medret gyakran átívelő hidak miatt a patakot a 20. század elején nevezték „miskolci Velence"-nek is. Aztán jöttek az ipari vizektől, kátránytól szennyezett évtizedek, amely hozzásegített a „koszos, büdös" város képének kialakulásához. Ma már sokan elhibázott lépésnek tartják az 1970-es évek elején-közepén elkezdett „mederbe zárást", amely a belváros jelentős szakaszán a közlekedési út alá szorította az azóta megtisztult patakvizet. Az Avas és a Szinva „kapcsolatát" elsősorban az árvizekről tájékoztató emlékiratokból vagy beszámolókból, rajzok, fényképek alapján ismerjük. A „kapcsolat"-nak volt egy másik oldala is, s erre annak a természetessége, szükségessége miatt - mert ebben meg volt az egyetértés jóval kevesebb figyelmet fordítottak. Ez a Szinvaszabályozás 1878-tól több mint egy évszázadon keresztül felvetődő, s megoldandó problémája volt, amelyben nem lehetett megkerülni a város földrajzi fekvését, az Avas elhelyezkedését, nem utolsósorban pedig azt a látványt, amit az Avasról tekintve a Szinva jelentett a mindenkori városképben. A szabályozást kikényszerítő „utolsó csepp a pohárban" az 1878. évi, a várostörténetbe „nagy árvíz"-ként bevonult katasztrófa volt, nagyszámú emberáldozatot követelve, s szinte felbecsülhetetlen értékű károkat okozva a jószágállományban, építményekben, személyi és közösségi javakban. De ezt megelőzően is tudunk olyan árvízi katasztrófákról, amelyeket a város csak hosszú évek munkájával tudott pótolni, újjáépíteni. A városi jegyzőkönyvek az addigi településtörténet legnagyobb árvízét 1691-ben írta le. 1714 májusában az árvíz következményeinek elhárításához Mecenzévből hívnak és fizetnek embereket. Ezt követően 1778-ban, egy évtized múlva, 1788-ban a Szinva és Pece közös árvize, 1813-ban a Szinva nagy árvize okozott rémületet és pusztulást. Erről feljegyezték, hogy egy irtóztató zivatar után az emberek azt hitték, hogy a Hámori-tó gátja szakadt át, s annak a vize tör a városra. „Az emberek az épületek padlásaira és az Avas hegyre menekültek" - olvasható a krónikában. 1823-ban a Szinva, 1825-ben a Pece és a Szinva is, 1837-ben a Szinva okozott árvizet. A 19. század, s a város addigi történetének legnagyobb árvízét 1845-ben élték át a lakosok. A Szinván egyetlen híd, egyetlen malom sem maradt meg, a környező utcák