Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 6. (Miskolc, 1999)

100 ÉVES A MÚZEUM

rák és egyéb külföldi különlegességeket tartalmazott. Az igazgató szerint: „mindezek egészben új alapot adnak gyűjteményünk eddigi, az ajándékozás révén bizony egyoldalúan fejlődött sorozatunknak." Vay Bélát nemcsak múzeumba került gyűjteménye révén őrzi a köztudat, hanem azért is, mert a történelem, a földrajz, a művelődéstörténet területén is nagy felkészültségről és hozzáértésről tett tanúbizonyságot. Amikor 22 évig tartó főispáni hivataláról 1894-ben lemondott és visszavonult, Lévay József a következőképpen méltatta munkásságát: „nem mutathatunk ugyan nagyszerű alkotásokra, melyeket feltornyosult akadályokkal küzdve létesített, de nem mutathatunk romokra sem, amelyeket nagyratörekvő koczkáztatással egybe halmozott. És ha Perikies azt tartotta legnagyobb dicsőségnek, hogy nem volt Athénben ember, ki ő miatta valaha könnyeket hullatott, úgy Méltóságod kormányzatának is egyik dísze marad az a köztudat, hogy hatalma méltatlan gyakorlásával senkit sem szomorított." (Az alsózsolcai Vay-család több tagja hosszú évtizedeken keresztül állt Borsod vármegye élén. Nem egy tagjuknak, egyetlen személynek, hanem a családnak szólt a Zsolcai kapuban róluk elnevezett utca. Az egykori Vay utca 1949-től József Attila utca lett.) A múzeumi ajándékozásról, adakozásról szóló sajtóhíradások ma már fontos információkat szolgáltatnak egy-egy tárgy történetére vonatkozóan. Erre említem példaként azt a családi ereklyét, amelyet özv. Diószeghy Györgyné leszármazottjai adtak át a múzeumnak. A tárgytörténeti híradás a Reggeli Hírlap 1928. június 3-ai számában a következő adatokkal jelent meg: „Diószeghy György, Miskolc volt főjegyzője, becses családi ereklyeképen őrzött egy magyar díszítményekkel ékes mázas cserépkancsót és tányért, melyekről a családi hagyomány azt tartotta, hogy 1660-ban, midőn Miskolc lakosságát egy török-tatár csapat támadása a Bükk rengetegébe szorította és a Kecskelyuk-barlangban rejtőzködő miskolciaknak Diószeghy Gellért akkori református prédikátor pünkösdkor Istentiszteletet tartott - ezekből osztotta az Úrvacsorát, mert az egyház ezüstedényei el voltak rejtve. Ezt a két emléket, amelyek a magyar kerámia múltjára is jellemző, szép példák, most özv. Diószeghy Györgyné halála után gyermekei a Borsod-Miskolczi Múzeum régiségtárában helyezték el, mint a család ajándékát. A XVI. századbeli magyar edények (az egyiken rajta is van az évszám: 1660), melyekhez fűződő hagyományt annak idején Miskolczy Simon János: Történetek című könyvében örökítette meg - már ki is vannak állítva a múzeumban. Ugyancsak ők helyezték el a múzeumban azt a nagy magyar címert is, mely 1881ben I. Ferencz József miskolci látogatása alkalmával mint kapudísz szerepelt, s az ugyanakkori fogadtatásnál használt más tárgyakat is, azonkívül a 1848-1849-iki szabadságharc csatáit ábrázoló 7 kőnyomatot." A Diószeghy-család egykori ereklyéjével kapcsolatban egyetlen dolgot jegyezhetünk meg: a Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészete című, 1997-ben megjelent kiadvány 397. számú képe a miskolci múzeum 1953-ban újraleltározott tálja a legkorábbi datált tárgy: évszáma: 1692, tehát lényegesen későbbi, mint az 1928-ban múzeumnak adományozott tárgy. A múzeumi „tárgytörténeti meditáció" utolsó példájaként említem Horváth Lajos (18241911) országgyűlési képviselő, Miskolc város dísz-