Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 6. (Miskolc, 1999)

100 ÉVES A MÚZEUM

- véletlenül - néprajzi témával, a borsodi cseréppel foglalkozik. Leszih Andor írásaiban gyakran megjelennek a távozó munkatársak, s ma már forrásértékűek ezek a megemlékezések. A korábban említetteken túl - múzeumi kötődéseik miatt - írt Petró Józsefről, Kühne Adolfról, Budai Józsefről, Lévay Józsefről, s megkülönböztetett tisztelettel a város történetírójáról, Szendrey Jánosról. O volt az, aki fogadta a Szendrey-hagyatékot, majd hozzákezdett annak múzeumi rendszerezéséhez és feldolgozásához. Az 1886-1911 között megjelent öt kötetes várostörténeti feldolgozás után, 1929-ben látott napvilágot a következő Miskolc monográfia. A Halmay Béla és Leszih Andor nevével fémjelzett mű az eltelt évtizedek során ugyanolyan fogalommá vált a kutatók és érdeklődők körében, mint „a Szendrey". Leszih Andort 1908-tól egy életre szóló kapcsolat fűzte Móra Ferenchez, s többször gondolkodtak közösen Móricz Zsigmonddal. Bár ezekről a kapcsolatokról a háború előtt is írt, a kapcsolat értékelésére - múzeumi munkatársai biztatására - mégiscsak az 1950-es évek közepén vállalkozott. 1955-ben jelent meg „Móra Ferenc és Miskolc", 1956-ban pedig „Móricz Zsigmond és a miskolci múzeum" című visszaemlékezése. Ami számára természetes volt, az múzeumi munkatársai számára az élő történelem. Ezért is volt az, hogy utolsó írásaiban - természetesen fiatalabb kollégái kérésére - visszaemlékezett Szendrey Jánosra, Herman Ottóra, a „Borsod-Miskolczi Múzeum" alapítóira, s 1959ben a „Régi miskolci krónikások"-ra. Leszih Andor tudományos-szakmai munkásságának bibliográfiáját 1964-ben Zsadányi Guidó állította össze. Életművét a múzeum kiadványaiban Huszár Lajos, majd Deák Gábor is bemutatta. Thurzó Nagy László 1965-ben a „Miskolci Lexikon" című sorozatában több oldalt szentelt Miskolc jeles tudósának. Ezekből az öszszegezésekból tudjuk, hogy Leszih Andor írásainak száma meghaladta a félezret, s ennek egyötöde a városról szólt. A tudós múzeumigazgató elkerülte a háborús katonáskodást, s mert ezeket az éveket a városban töltötte, naplót vezetett 1919 és 1944-1945 miskolci eseményeiről. A felszabadulás-megszállás időszakáról írt jegyzetei múzeumtörténeti adatait korábban bemutattam azzal a megjegyzéssel, hogy „a második világháborúban megmentette a múzeum teljes anyagát. Egyetlen darab sem veszett el. A háború végeztével megfeszített munkával sietett a múzeumot újra megnyitni 1946 nyarán". Úgy tudom, hogy Miskolc a legelső múzeumok között nyitotta meg kapuit a háború után látogatói számára. Míg 1944-1945-ös naplója napnyi pontossággal vezetett, addig 1919-es naplója más, vagyis másképpen fontos. Ez is forrásértékű, de annak ismeretében kell elemezni, hogy tudjuk: „saját véleményemet igyekeztem mindenütt elhallgatni". A napló bevezetője sok tanulsággal szolgál azok számára, akik „felvállalják a történelem írását". „Ezek a feljegyzések - írja - a magam passziójára készültek. A kommunizmus első napjaiban arról beszélgettünk, hogy milyen nehéz, sőt lehetetlen a történetírás, a tények valódi megállapítása, annyi tömérdek rémhír volt forgalomban. Aztán a nemzetiségi, társadalmi és felekezeti szempontokat nem is tekintve, mit lát meg az intelligens ember a történeti eseményekből, melyekben bőségben benne voltunk, s mit a nem fegyelmezett gondolkodású, és milyen formán, hogyan keletkeznek a rémhírek. Utóbb megpróbáltam egypárszor valamilyen esemény több szem-