Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 6. (Miskolc, 1999)

100 ÉVES A MÚZEUM

tanújától megkérdezni a dolgot, s mind majdnem másként mondta el. ... Elkezdtem tehát a rémhí­reket jegyezni, de az első napokban észrevehet­tem, hogy milyen végtelen nehéz lesz majd utóbb különválasztani az igazságot a rémhírektől. In­kább feljegyeztem a repülők járását, az ágyúzá­sok idejét, az újságba nem került híreket - általá­ban naponként azokat az eseményeket és híreket, amelyekben közvetlenül is éltem, illetve amelye­ket hallottam, éspedig amennyire csak lehet, megválogatom. Arra távolról sem gondolok, hogy ezek hű képei lesznek azoknak a napoknak, de még arra sem, hogy ezekből meg tudnám írni azoknak a hónapoknak az eseményeit, hiszen a legfontosabb napi események legtöbbször nin­csenek is benne, és a legtöbb esetben még meg sem tudom, melyik igaz, melyik rémhír. Napon­kénti feljegyzéseim 1919. május közepétől, a cse­hek kivonulása előtti időtől kezdődnek. Március 22-től odáig csak utólag írtam fel pár dolgot. Sa­ját véleményemet igyekeztem mindenütt elhall­gatni ..." Ez a korrekt viszonyulás az esemé­nyekhez, ez a makacs ragaszkodás a tényekhez, ez a ma is követésre méltó szemlélet hatotta át Leszih Andor eredményben gazdag, emberi sike­rekben és elismerésben nagyon is szerény életét. Alakja, személye már életében legendává ma­gasztosult. A kortárs a következőképpen látta: „Vastagkeretes szemüvege mögül kitekintő ­mindent meglátó és minden iránt érdeklődő ­pillantása, a vékony, vértelen ajka szegletében bujkáló kissé zavart mosolya, szürke öltönye, karjára akasztott fekete esernyője, tömött irattás­kája épp úgy szerves része, elmaradhatatlannak hitt tartozéka volt a belvárosi utcák reggeli képé­nek, mint az iskolába igyekvő diákok hada, a bol­tosok, iparosok nyitás előtti sürgésforgása, a vil­lamos csörömpölése, az avasi toronyóra harang­játékának zengő hangja, vagy a Tanácsház tér te­nyérnyi édességboltja, ahová minden áldott reg­gel benyitott, hogy tíz deka cukorkát vegyen ma­gának, - tíz dekát, sohasem többet és sohasem kevesebbet - mely napi szükséglete volt azóta, hogy - még a húszas évek elején dúló spanyol­nátha idején - leszokott a dohányzásról." Leszih Andor 1963. november 10-én halt meg, s a mindszenti evangélikus temetőben helyez­ték nyugalomra. Akik akkor körbe állták koporsó­ját, s búcsúztak tőle - Petró Sándor, Marjalaki Kiss Lajos, Komáromy József, Zsadányi Guidó, Megay Géza, Bodgál Ferenc, leánya Leszih Olga - már va­lamennyien eltávoztak, emléküket a várostörténet őrzi. Hagyatéki anyaga folyamatosan került a mú­zeumba, s a történeti gyűjteményben több helyen lelhető fel. Néhány munkája kéziratban maradt, így Miskolc város régi pecsétjeiről, a miskolci avasi mezolitikus kovabányákról és szerszámké­szítő műhelyekről, valamint Herman Ottó és a miskolci múzeum kapcsolatáról írt tanulmánya éppúgy megjelentetésre vár, mint 1919-es és 1944-1945-ös kéziratos naplóinak anyaga. Leszih Andor emlékét a múzeumban nyilvántartott ha­gyatékán kívül a tudománytörténet, s szülőváro­sában, itt Miskolcon utcanév őrzi. IRODALOM Huszár Lajos: Leszih Andor (1880-1963) A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, IV. Miskolc, 1964. 207-218. Thurzó Nagy László: Miskolci Lexikon, 1900-1944. I/A. könyv. Bu­dapest, 1965.156-158. Deák Gábor: Emlékezés Leszih Andorra. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXVI. Miskolc, 1988. 409—417. Leszih Andor: Miskolcz város címere. Miskolczi Hírlap, 1910. jan. 1. Leszih Andor: Herman Ottó búcsúja Lillafüredtől. Miskolczi Napló, 1921.80. szám. Leszih Andor: Herman Ottó és a művészet. Miskolczi Napló, 1921. 119. szám Leszih Andor: Reményi Katinka emlékkönyve. Miskolczi Napló, 1921. 53. szám

Next

/
Thumbnails
Contents