Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 5. (Miskolc, 1998)

A POLGÁRI FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC (1848-1849)

március 15-én megkoszorúzták, ahol Csorba György, az evangélikus ref. főgimnázium tanára tartott ünnepi beszédet. Az első világháború után, a tanácsköztársaság kikiáltása előtt a Reggeli Hírlapban megjelent írás érdemel figyelmet. Hetven évvel a szabadságharc után már nem volt egykori résztvevő, nem élt már Miskolcon szemtanú, a közvetlen élmény sírba szállt képviselőikkel. Ezért is találó az újságcikk címe: „Miskolcz márciusai. Március tizenötödike egykor és most." A cikkben visszatér az, amit a korábbi - szignált - megemlékezésekből sejthettünk: Porcs János, Mitrovics Gyula vagy Csorba György az evangélikus ref. főgimnázium tanárai és az iskola diákjai meghatározó szerepet vállaltak a szabadságharc eszmeiségének miskolci megőrzésében, ébrentartásában és ápolásában. „Három évtizeden keresztül - 1867-től 1897-ig - minden március 15-e ünnepnapja volt a ref. főgimnáziumnak. Alkonyat felé száz-százötven nagyobb diák fáklyásmenetet rendezett. Elől a fekete díszmagyarba öltözött ifjúsági szónokok. Utánuk a gimnázium mindenkori vonós zenekara. Aztán a fáklyás ifjúság és az intézet minden növendéke zárt oszlopokban, a Kossuth nóta hangjai mellett vonult végig a városon. A fő utca két oldalán életveszélyes volt a tolongás, amikor a menet elhaladt. A város egész lakossága az utcán volt, hogy hallgassa, nézhesse, láthassa a márciusi ifjúságot." Az „ősök", az egykori résztvevők és szemtanúk eltávoztával így vált a szabadságharc megünneplése a fiatalok márciusává, ünnepévé. „Régi képek, régi emlékek ezek - írja a cím szerzője - régi márciusokról. Majd jött a Bánffy-korszak (ti. 1895-1899) amely március 15-ének ellensúlyozására, jelentőségének lefokozására az április Ilikét írhatta nemzeti ünneppé. A miskolci iskolák azonban továbbra is március 15-ikéhez ragaszkodtak, azt iktatták szívükbe, azt tartották meg, azt ünnepelték - most már a Kossuth szobor talapzatánál (ti. 1898-tól). Kivéve az érseki leány növeldét, a zárdát, mely március 15-én soha szünetet nem adott, ünnepet nem ült, de annál inkább kötelezőnek tartotta magára április 11-ét (ti. az uralkodó, V. Ferdinánd ekkor szentesítette az ún. áprilisi törvényeket). Most, hogy március 15ike néptörvénnyel nemzeti ünnepé emelt ünnep lett (ti. 1919!), most először tart az érseki leánynövelde március 15-iki ünnepséget, ami élénken illusztrálja - nem a szegény, derék és nagyszerű tanítási eredményeket produkáló apácák gondolkodását -, hanem azt az elvitázhatatlan tényt, hogy az érseki trón és a királyi trón milyen közeli vonatkozásban állottak egymással minden időben. .. . Milyen más ez a március idusa. Milyen más! A nemzeti, nacionalista ünnepből a világszabadságot féltő, szerető, azért élő és lelkesedő, minden áldozatra kész proletárságnak az ünnepe lett. A március 15-ike a forradalom ünnepnapja lett, azé a forradalomé, amelynek első ízben elindult fergetege viharzó erővel söpörte el a kiváltságos osztályt, a trónokat és köztársaságot csinált a rendi Magyarországból. (Ti. 1918. november 16-tól az első köztársaság idejét éltük, március 21-ig, a tanácsköztársaság kikiáltásáig.) Nemzeti ünnep lett március 15-ike, amelynél őszintébb, igazabban a magukénak vallott, szívesebben vállalt, lelkesebb hangulatú ünnepe egyetlen egy sem lesz a kalendáriumnak." 1928-ban már nyolc évtized távlatából lehetett látni a 48-as szabadságharcot. Ez már lehetőséget adott a „történeti rálátás"-ra. A sajtó beszámolt az egyházak, az intézmények, egyesületek és testületek, valamint az iskolákban tervezett ünnepségekről, megemlékezésekről. Csak