Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. (Miskolc, 1995)

A város szíve, a Zsolcai kapui ipartelep

tiltakozott. „Alulírottak a Szinva folyó mentében úgynevezett Belegrád nevű város részében lakók, fájdalommal vettük tudomásul, miszerint városunk képviselő testülete az új vágóhídnak felépítésénél figyelembe sem vette azt, hogy . . . az valósággal gát leend a Szinva folyó medrében le téve, mely folytonos éber figyelem alatt tartásánál fog valami vizet lebocsátani, különben ha gond alatt nem tartatik, még jó esőt sem kell neki várni, a rendes mennyiséget is képes lesz anynyira feltorolni, hogy alól írottakat szegény lakó helyétől földi nyulacskaként ki öntse 's végkép tönkre tegye." A tiltakozások ellenére 1875-ben felépült ugyan az új vágóhíd, de számos malommal és más gazdasági építményekkel ez is az 1878-as nagy árvíz áldozata lett. Ezzel lezárult a város történetében az a korszak, amely víznyerő helyként elsődlegesen a Szinvát vette figyelembe. Másrészt a város egyre terjeszkedett, s nem volt megengedhető, hogy „bűzös" mesterségek, iparok a belső részeken működjenek. így vetődött fel a Sajó közvetlen folyása mellé kitelepíteni az új közvágóhídat. A terv a „Sajóra járó" és a „Görbe érre járó" részek között területet tartotta a legalkalmasabbnak, azt a környzetet, ami túl volt a katonai gyakorlótéren, s a vágóhíd mellett alkalmas volt a városi sertéshizlalda, másrészt a szintén városi kezelésű szeszfőzde telepítésére is. A közvágóhíd terveit Adler Károly városi főépítész készítette, s a tervek jelentős részét megvalósítva 1891-1892-ben felépült a város új „éléstára". Központi egysége - a ma már ipari műemléknek számító - kör alaprajzú vágóhíd, belső részében a jégtartó hűtőrendszerrel. A két Az 1891-1892 között évült vágóhíd