Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben (Miskolc, 1994)
Nagy múltú középületeink
A színház építéstörténetéről (Déryné u. 1-3.) 1843-ban Miskolc addigi történetének legnagyobb tűzvészét élte át. A kárlistán csaknem valamennyi középület, s közöttük a színház is szerepelt. A város újjáépítése közben 1846-ban került sor a színházra. Ekkor Szemere Bertalan a Miskolci Nemzeti Kaszinó elnöke néhány jeles miskolci személlyel elhatározta, hogy „az ország tehetősebb lakosait részvényjegyzésre hívják fel a Miskolcon építendő Nemzeti Színház költségeinek összehozatalára". Ennek a közért való „munkálódásnak" lett az eredménye, hogy megalakulhatott a részvénytársaság, elkezdődhetett az érdemi munka. Az épület megtervezésére hárman, háromféle módon vállalkoztak. Pest leghíresebb építészével, Hild Józsefiéi, a vármegye jelöltjével, Miks Ferenccel szemben Szemere Bertalan az olasz származású Giuseppe Cassant t (aláírása szerint Cassanó Józsefet) bízta meg a feladat megoldásával. A tervkészítéstől a megnyitásig eltelt évtized bizonyítja, hogy nem ez volt a legjobb megoldás. 1857-ben Ferenc Józsefet várták Miskolcra. Ez kellett ahhoz, hogy a színházat díszelőadás megtartására alkalmas állapotba hozzák. A történteket az a színlap világítja meg, amely az alkalomra készült, s amelyen a következő felirat, szöveg olvasható: „ő cs. kir. Apostoli Felsége városunkat is szerencséltető körútja hódolati emlékéül, a miskolci nemzeti színház megnyitása alkalmával, folyó 1857-ik évi szeptember 3- án a pesti országos nemzeti színház több jeles tagjai és Latabár Endre színtársulata által, a miskolci nemzeti színház javára fog adatni Marót Bán szomorújáték öt felvonásban, írta Vörösmarty Mihály, Marót bánt „Egressy úr" hitvesét „Jókainé asszony" Búd hadnagyot „Lendvai úr" adják. A megnyitási „szavallatot" Jókai Mór írta és Jókainé mondta el. A király látogatása ugyan elmaradt, de a megnyitó a tervezettnek megfelelően „tartatott meg". Az épületről Egressy Gábor nem éppen hízelgőén ír, kiemelve, hogy előcsarnokából éktelen, otromba lépcső vezet fel, s az öltözőszobákról is megfeledkeztek. Érthető, hogy a színház ügye nemcsak a színészeket, hanem a közvéleményt, s főleg a sajtót foglalkoztatta. 1899-ben írja a helyi lap, hogy „a miskolczi színház, úgy a hogy az most van, még a legszerényebb igényeknek sem felel meg ... A mi színházunk csupa léghuzam, csupa ízléstelenség, czélirányosság nélkül épült nagy kőtömeg". A külső kép 1884- ben változott, amikor megépítették a tűztornyot. 1900-ban pedig Adler Károly készítette el az átalakítás terveit. (Erősen támadták a színház kiugró homlokzatát.) Új színház helyett az átalakítás mellett döntöttek, s ennek tervei 1925-re készültek el. Vágó László építész úgy látta, hogy „a vármegye házán kívül ez az egyetlen épület a városban, mely az európai szerű embert első pillanatra megragadja." A külső alig változott, a hangsúly a belső terek „modernizálásán" volt. Tágas oszlopcsarnokot alakítottak ki, az emeletről pedig erre nyílt a karzat. Parkettázták az egész épületet, s külön büfét és cukrászdát is kialakítottak. (Korábban az előadások szünetében a szemközti 43
