Levéltári évköny 12-13. (Miskolc, 2005)

Dobrossy István: Tapolca, Diósgyőr és Hejőcsaba Miskolchoz csatolása 1945-ben

nelmi neve fennmaradjon. A település képviselői ez utóbbit tartották a következményeiben is vállalható megoldásnak, továbblépésnek, amely a helyi feszültséget is levezeti. A megye saját területi egységének csorbítását látta a kiválásban, s mint minden hasonló csatlakozási kísérlet esetében ez ellen is tiltakozott, megfogalmazva, hogy „hiába küzd Miskolc a csatolás mellett, a vármegye ...mint egy ember kel fel Miskolc ezen kísérlete ellen, mert nem engedheti, hogy a vármegye területe megcsonkíttassék."

39 A diósgyőri, csatlakozást előkészítő bizottság 27 pontban foglalta össze kérését és elvárásait. A legfontosabb feltételek, alábbi elvárások -, igaz egészen más társadalmi és politikai körülmények között - 1945-1946-ban visszatértek. A legfőbb kívánalmak: Diósgyőr nevének örökös megtartása mellett Miskolc törvényhatósági jogú városhoz annak külvárosaként csatlakozik. Diósgyőrt két részre kell osztani, egy-egy kerület formájában. Az egyik kerületbe tartozzon a Vasgyár, a Nyírjes, Újdiósgyőr és Pereces. A perecesi bányavasút és a Tatárárok északi területén, környékén lévő lakóházak is ebbe a kerületbe sorolandók még be. A második kerület az anyaközség belterületét jelentette, tehát a bányavasút és a Tatárárok déli oldalára eső területet.

40 A csatlakozás ekkori önkéntes elhatározásában nem kételkedhetünk. Diósgyőr biztonságban vélte magát érezni Miskolc környezetében jobban, mint az egyre nagyobb létszámú munkásság, s főleg az itt települt műszaki értelmiség környezetében. A műszaki értelmiség pedig nem fenyegette Diósgyőrt, inkább Miskolchoz igyekeztek kötődni, mint a „falusi" diósgyőri hétköznapokhoz. A gyáriak önállósodási szándékát a belügyminisztérium nem támogatta, így az le is került napirendről. A csatlakozásra - szövegben megfogalmazott vágyai ellenére - a miskolci városvezetés nem reagált érdemben és időben. Az első világháború elsodorta a kínálkozó lehetőséget, igaz azt a konfliktust is, amit a szándék fogadása Miskolcon kiváltott volna a „nemesi" vármegye közgyűléséből. Sándor István úgy véli, hogy „az ügy 1912-ben végleg nyugvópontra jutott, amikor a diósgyőri képviselőválasztáson a már lakosságszámban és értelmiségben is túlsúlyban lévő vasgyár az anyatelepülés képviselő-testületébe a saját embereit juttatta be, formálisan is átvette a hatalmat a településen."

41 A háború utáni Miskolc tudós figyelője, Nagymiskolc kialakításának egyik élharcosa, Zsedényi Béla az 1920-as évek közepétől hangsúlyozta Diósgyőr Miskolchoz csatolása szükségességét. Nemcsak arra utalt, hogy a Győri-kapu déli vonalán házakkal és ipari üzemekkel már „egymásba kapaszkodott" a két település, hanem arra is, hogy Miskolc ipari-műszaki jelDiósgyőr és Vasgyári Hírlap, 1909. július 19. 40 Diósgyőr és Vasgyári Hírlap, 1909. július 13. 41 Sándori. 2003. 148-149.