Levéltári Évkönyv 11. (Miskolc 2002)

Fazekas Csaba: Borsod-Abaúj-Zemplén megyei adalékok a „kádári konszolidáció" egyházpolitikájához

A Kádár-rendszer egyházpolitikáját általában jellemezte, hogy dacára a hierarchikus pártstruktúrának és a többszintű ellenőrzésnek, nagyon sok függött a helyi tanácsi apparátus hozzáállásától, a központi egyházpolitikai direktívákat egy-egy vidéki „kiskirály" nagyon gyakran a saját szája íze szerint értelmezhette és ültethette át a gyakorlatba. Vidéken az ÁEH munkáját a megyei tanácsok mellé delegált - osztályvezető szintű - egyházügyi főelőadók (előadók, megbízottak stb.) végezték, melyek azonban rendkívül érdekes, a rendszer tipológiájára jellemző kettős (központi illetve helyi) függésben voltak, és ez jellegéből adódóan hatásköri vagy érdek-súrlódásokhoz vezethetett. 1956 után a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács egyházügyi főelőadójának bizonyos Lobkovitz Lászlót, a kor tipikusnak mondható pártkarrieristáját nevezték ki. Lobkovitz meglehetősen szűk látókörű, műveletlen tisztviselő volt. (1961-ben, majd' negyven évesen fejezte be az általános iskolát, és fővárosi pártkapcsolatai alapján - még ugyanabban az évben bizalmas csatornákon egyetemi felvételihez juttatták!) Lobkovitz László az 1956-os forradalom után a „Párt"-tól az egyik legkényesebb feladatot kapta, ugyanis gyakorlatilag minden előzetes képzettség nélkül került a megyei tanács egyházügyi főelőadói posztjára. Feladatköre nemcsak az egyházakkal való kapcsolattartás (pontosabban azok felügyelete, az 1956-ban erőre kapó megújulási mozgalmak leszerelése, a rendszer iránti hűség biztosítása, a „reakciós" papok áthelyeztetése, nyugdíjaztatása stb.) miatt volt rendkívül fontos, hanem azért is, mert a helyi tanácsokhoz delegált egyházügyi (fő)előadók kettős függésben álltak. Hivatalosan a tanácsok apparátusához tartoztak, így közvetlen felettesüknek rendszerint a helyi VB-titkár számított, ugyanakkor - a pártállam működési mechanizmusára jellemző módon - az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) központi utasításait hajtották végre és oda is írták rendszeres és aprólékos (bár olykor nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő) jelentéseiket. (Lobkovitz például következetesen babptistának nevezte a baptistákat, prezsbitereknek a presbitereket stb.) A korabeli köznyelvben „bajszos püspök" gúnynévvel is illetett egyházügyi főelőadók az 1950-es években és az 1960-as évek első felében gyakran kevéssé művelt, pártutasításra egyik helyről a másikra helyezett káderek voltak (akadt köztük katonatiszt ugyanúgy, mint bőrgyári pártaktivista stb.), így a számukra kivételes hatalom birtokában lelkiismeretesebben hajtották végre az egyházak elleni ideológiai harc feladatait. Többségüknek imponált, hogy különböző felekezetű papok, sőt püspökök felett gyakorolhatnak kivételes hatalmat, s igazi kiskirályként viselkedtek az egyhá-