Levéltári Évkönyv 8. (Miskolc, 1997)

Faragó Tamás: Borsod megye és Miskolc vándormozgalmai az 1780-as években

Ha a vándorlások tényleges mozgatórugóira vagyunk kíváncsiak, akkor már sokkal nehezebb a helyzetünk. Bár számos szöveges forrásunk - elsősorban tanúkihallgatásunk - van a vándormozgalmakra vonatkozóan, ezek túlnyomó többsége speciális társadalmi rétegekkel foglalkozik: külföldre menő protestáns tanítókkal, teológusokkal illetve pásztorokkal, kóborlókkal, bűnözőkkel. A 18. század első felének jobbágyszökési névsorai melyek készítése az országban általános volt (Ha 1976, Ács 1985) - ugyan Borsodban is megtalálhatóak, ezek adatai azonban egyrészt egy, az újratelepülésektől, a két nagy pestisjárványtól (1709-1710, 1738-1740) illetve a Rákóczi-szabadságharctól megbolygatott időszakot tükröznek, másrészt az udvar által kivetett adók egymás közötti kedvezőbb elosztásáért való, a nádor előtt folyó egyeztetési küzdelmek termékei, így vizsgált időszakunkra nézve kevés haszonnal forgathatók. Vagyis szöveges forrásaink a vándorlók/vándorlások számos motívumát feltárják, de többnyire sajátos kisebbségekre, nem a lakosság túlnyomó többségét kitevő birtokos parasztokra és zsellérekre vonatkoznak. Ha a jóval megbízhatóbb, a népesség túlnyomó részét számbavevő állami népesség-összeírásokhoz fordulunk a vándormozgalmak méretében, egyenlegében, irányaiban mutatkozó területi különbségek magyarázatáért, akkor sajnos forrásaink szűkszavúbbakká válnak. E tekintetben mindössze a lélekösszeírások nyújtanak bizonyos fogódzót, amelyek nemek szerinti bontásban adva a vándorlók adatait a bevándorlók (a „szaporulat") között megkülönböztetik egymástól a tartós letelepedési valamint a szolgálatvállalási céllal érkezőket. Ezen adatok alapján megállapítható, hogy hátterükben a Magyarország területén működő két gazdaság- és munkaszervezeti modell (és az ennek megfelelő régió) húzódik meg: a több-kevesebb rendszerességgel bérmunkaerőt (szolgákat) foglalkoztató, valamint az elsősorban családi/rokoni munkaerőre épülő, cselédet ritkán vagy egyáltalán nem tartó (Faragó 1996). E modellek területileg metszik tágabb régiónkat. Az 1778. körüli lélek-összeírási adatok alapján Sáros, Szepes, Torna és Gömör megyék döntően a szolgatartó modellhez sorolhatók ( 7. tábla), míg a főként ruszin lakta területeken (Bereg, Ugocsa, Máramaros és Zemplén megyék) a családi/rokoni munkaerőre alapozódó paraszti munkaszervezet uralkodik. Borsod és vele együtt Abaúj, Szabolcs és Ung megyék adatai ezzel szemben vegyes, a fenti két csoport közötti állapotot mutatnak. A rendelkezésünkre álló egyetlen szendrői járás adatait (8. tábla) megvizsgálva a kép némileg fmomítható. Az összeírt 47 település kereken 30 százalékában nem jeleznek bevándorlást, 32 százalékban csak szolgálatba állókat, 14-ben pedig csak letelepedőket írnak össze. A településeknek csak kevesebb, mmt negyedrésze esetében található meg mindkét bevándorlási típus. Vagyis a településsoros adatok szerint a fentebb említett munkaszervezeti modellek még egy kisebb területen is keveredhetnek egymással. Az igazi meglepetést azonban nem annyira ez a vegyesség okozza, mint inkább a bevándorlók nemek szerinti összetétele: közel felük, kereken 45 százalékuk ugyanis nő. Ezek az adatok bizonyítják azt, ami az idegenek név szerinti jegyzékeinek összetételéből már sejthető volt : a Józsefi népszámlálásban utóbbiakat hiányosan írták össze. Nyilván