Levéltári Évkönyv 8. (Miskolc, 1997)

Tóth Péter: Borovszky Samu megyetörténete

Az új berendezkedés A szatmári békekötést követő évek szomorú évei voltak a magyar nemzetnek. Lehangoltság, csüggedés, kimerültség vett erőt a lelkeken s a nemzet, mint valami súlyos lázbetegségen átesett ember, aggódva gondolt arra, hogy vajon visszanyerheti-e ismét régi egészségét. A hazából kibújdosott fejedelem és önfeláldozó hívei alig hagytak itt vigasztalást a szívekben, legfeljebb némi halavány reménységet, hogy a külföldön talán hasznára lehetnek a sok szenvedésen átment országnak. Az uralkodó házat is rendkívül kimerítették az évtizedet meghaladó hadjáratok és az új uralkodót, III. Károlyt mindjárt kezdetben a bosszúállás érzete helyett a vérző sebek minél előbb való meggyógyítása foglalkoztatta. Az országban nagy tekintélyre tett szert gróf Pálffy János, a szatmári béke létrehozója. Nemcsak egyesek, hanem a városok és vármegyék vetélkedve folyamodtak pártfogásáért, hogy érdekeiket az udvarnál támogassa. Alig hogy lezárultak a békekötés aktái, Borsod vármegye is 1711. szeptember 22-én tartott közgyűlésében elhatározta, hogy 200 arany tiszteletdíjjal kísérli meg jóindulatának kieszközlését, abban a reményben, hogy sérelmeinek orvoslása végett az udvarnál közben fog járni.

1 Mint majd látni fogjuk, sok ilyen ajándék megszavazására nyílt a vármegyének alkalma anélkül, hogy sérelmei kevesbedtek vagy éppen elenyésztek volna. A tiszteletdíjnak átadását külön követségre bízták rá; ez a követség Nagy Zsigmond alispánból, Szentpéteri Imréből és Dőri Andrásból állott, akik október elején tettek jelentést eljárásuk eredményéről.

2 Véget ért a kuruc világ, s mindenki iparkodott a király iránti hűségét kimutatni. De a bécsi udvar még sokáig félve gondolt a kuruc névre és a hatóságok szigorú büntetésekkel forrasztották a szót torkukra azoknak, akik magukat kurucoknak merték vallani. 1719 elején híre járt, hogy Lengyelországban bizonyos hadak gyülekeznek; egyes rajongókat vérmes remények töltötték el s azt hitték, hogy visszajön Rákóczi Ferenc. Sajó-Szentpéterről Csehes György nyíltan bevallotta: „Sem Isten, sem ember előtt nem tagadom, mert most is igaz kuruc vagyok; majd megzöldül az erdő, akkor annál inkább a' leszek!" Természetesen azonnal láncra verték, s mikor végigverték

3 rajta az 50 botütést, bizonyára megjuhászodott ő is. Még 1738 nyarán is akadt a vármegye területén, akinek keservesen kellett azért lakolnia, hogy magát kurucnak mondotta. Vadnay András sajóvámosi lakos volt az, akit elfogtak s láncra verve a kassai delegált bíróság elé hurcoltak. Nádasdy Lipót elnök és bírótársai, miután kivallatták, visszaküldték őt azzal a meghagyással, hogy Vámoson, ahol magát kurucnak mondotta, verjenek rá 50 botütést s a szolgabíró vegyen tőle hűségi esküt. Az ítéletet június 25-ikén végre 1 Jk. XVI. k. 828. p. 2Uo. 3 Jk. XIX. k. 193. p.