Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Vida József: Az MDP KV 1956 nyarán született határozatainak hatása Miskolcon, különös tekintettel az értelmiségre
kultusz bírálata is. Igaz, nem névre szólóan egy a kereskedelemről szóló riportregény kritikája is szóvátette: „Nem lehet elmenni a »Színes-szőttes«-ben hemzsegő, nem egyszer émelyítő személyi kultusz mellett sem.”4 önkritikus szellem jellemezte a miskolci kommunisták április 7-én megtartott pártértekezletét is. Több felszólaló is hangoztatta, hogy a pártbizottságon is jellemző volt a „kritikátlan”, „elvtelen szellem”, a felsőbb pártszervek határozataihoz való „formális viszony”, az emberekkel való „bürokratikus foglalkozás”. Egyes személyek saját megítélésük alapján döntöttek a káderek leváltásáról, áthelyezéséről, funkcióba állításáról, vagy előléptetéséről. „A pártbizottság apparátusának tevékenységét az irodai munka jellemezte, nem a tömegek között végzett munka volt a módszere.”5 A pártértekezlet egész hangulatára egységes törekvés volt jellemző: a pártélet lenini normáinak helyreállítása, a kollektív vezetés megerősítése. A személyi kultusz elleni fellépés az áprilisi pártaktivák hatására a sajtóban is erősebb hangot kapott. Arról írt az Észak-Magyarország május elején, hogy nem könnyű a helyes utat, a jó módszereket megtalálni. A személyi kultusz káros hatása még érződik: „Még nem egy kiskirály van, aki a szolgalelkűség és a talpnyalás falával bástyázta körül magát. Ez a fal pártunk 1953. júniusi határozata és különösen az SZKP XX. kongresszusa óta alapjaiban recseg: itt-ott már be is szakadt, de még nem dőlt teljesen romba.”6 Az ilyen és az ehhez hasonló törekvéseknek azonban kevés hatása volt a miskolci közvéleményre. Ennek többek között az volt az oka, hogy ezen kezdeményezések — az újságcikkeket kivéve — a gyakorlatban ismeretlenek maradtak a tömegek előtt, a párttagságnak is csak egy része ismerhette meg a „bizalmas jellegű” irányváltási lépéseket, másrészt a vezetők egy része a pártapparátus tagjai — akik nem tudtak megszabadulni a korábbi káros gyakorlattól —, maguk sem gondolták komolyan a változtatást, s általában lebecsülték a tömegek politikai érettségét. 1956 tavaszától az 1955-ös határozatokban elítélt erők (Nagy Imre, Déri Tibor stb.) ismét előléptek, aktivizálódtak, de most már a „győzők” hangján beszéltek. Az SZKP XX. kongresszusát követő politikai helyzet új lehetőséget teremtett számukra. Taktikájukat az jellemezte, hogy kihasználva a XX. kongresszus magyarországi alkalmazása körül kibontakozott huzavonát, kisajátították a „kongresszus szellemét”. Politikai fórumuk 1956 első felében fokozatosan a Petőfi-Kör lett, melyet 1955 végén a DISZ Budapesti Bizottsága hozott létre az értelmiségi ifjúság vitafórumaként. Vezetése 1956 nyarán átcsúszott — a kör néhány vezetőjén keresztül — a revizionisták kezébe. A Petőfi Körben június 27-én tartott sajtóvitán, melyet Losonczy Géza vezetett, már megfogalmazódott a revizionisták akcióprogramja: a bajok forrását magában a rendszerben és annak eszmerendszerében kell keresni! A zavart, a helyzet ellentmondásosságát növelte, hogy a párt központi lapjában — a Szabad Nép-ben —, a Petőfi Kört dicsérő cikk jelent meg, mely hiányosan, egyoldalúan értékelte az ott kialakult vitákat.7 Az MDP Központi Vezetősége 1956. június 30-án határozatot hozott a párt politikája ellen irányuló támadásról, elsősorban a Petőfi Kör vitáiról. A határozat ellentmondásos volt. Helyesen ítélte el a párt- és a népi demokrácia ellen szervezkedő erőket, üdvözölte a pártszervezetekben kibontakozó termékeny vitát, de nem adott irányt, útmutatást a súlyos kérdések megvitatásához, és megoldásához. Leleplezte a revizionista pártellenzék veszélyes tevékenységét, de nem mutatott utat a XX. kongresszus eszményeinek hazai alkalmazására, a dogmatikus, a szektarianizmus és azok súlyos következményeinek felszámolására. A forradalmi mozgalmak igazi nagyságának pedig az a mércéje, hogy mennyire tudják megvalósítani a forradalom folyamatában saját önkritikájukat, tettekre váltani azt, amit hibáikból és a fejlődés menetéből tanultak. Marx és Engels azt tartották: sok nem proletár forradalom bukásának egyik oka az volt, hogy 228
