Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)

Lehoczky Alfréd: A forradalmi munkásmozgalommal szemben álló ideológiai és politikai törekvések a századfordulón Borsod megyében

Nem tagadták a keresztényszocialisták a különböző osztályok létezését sem, de azokat szükségszerűen meglevőnek fogták fel. „A vagyoni különbség megszüntetése — olvashatjuk — éppoly képtelenség, mint az osztálykülönbségé”. Hirdetik azt a bibliai tételt, hogy szegények mindenkor voltak, vannak és lesznek, és szerintük erre ,nemcsak az írás tanít..., hanem az élet is”. A különböző osztályok létezését az emberek eltérő képességeivel magyarázták. A keresztényszocialisták természetesen hallani sem akartak osztályharcról, az osztályok megbékélését hirdették. A „munkás tőke nélkül — írták —, a tőke munkás nélkül nem lehet meg”, ezért a „legszebb állapot, ha a munkaadó és munkás szép egyetértésben vannak.”100

A szociális bajok megoldását elsősorban a tőkésektől várták. „Hogy a közjó beállhasson — hangoztatták — a felsőbb, vezető osztály szellemi kincseiből juttasson az alsóbbaknak.” Jellemző módon maguk is elismerik, hogy amikor az uralkodó osztály ezt teszi, „saját jól felfogott érdekében cselekszik”. A munkásosztály számára egyetlen direktívájuk volt: a „feléjük nyújtott segítséget fogadják készséggel. Egyesüljenek felsőbb vezetés alatt.”101 A munkások tehát bízzák rá magukat továbbra is a „felsőbb osztályokra”, lemondva a munkástömegek valódi céljaiért vívott harcról.

A munkásmozgalom mind erőteljesebb előretörése közepette a keresztényszocialisták nem hagyhatták megválaszolatlanul a munkások e korszakban hangoztatott legfőbb követeléseit sem. Jól mutatja a képmutatást a sztrájkjoggal kapcsolatos álláspontjuk. Egyrészről elismerték jogosságát (de ezt már Tisza gróf is megtette), másrészt pedig annak elsősorban veszélyeit, káros oldalait hangsúlyozták, s óva intették a munkásokat: a sztrájkhoz, mint legvégső eszközhöz szabad csak nyúlni. Megállapításukkal nem ösztönözni, hanem ijeszteni igyekeznek a munkásokat: a sztrájk „veszélyes fegyver”, a „munkást nyomorba döntheti”. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a sztrájkoknál elsősorban a „törvényes módot”, az ún. erőszakmentességet hangsúlyozzák, úgy nem csodálható, hogy az időszak alatt egyetlen olyan sztrájkkal sem találkozunk, ahol a keresztényszocialisták sztrájkoló munkások mellé álltak volna.102

Hallatták szavukat a keresztényszocialisták a munkaidő csökkentése ügyében is, mely a munkások követelésének egyre jobban homlokterébe került. A munkaidő korlátozását fontos állami feladatnak tekintik, s állást foglaltak a 12 órás munkaidő törvénybe iktatásáért. Évtizedekkel elmaradt ez az álláspont a munkások tényleges követelései mögött, mely akkor már 8 órás munkaidő megvalósítására irányult. Szerintük „hazánkban, hol az ipar tengődik, a 8 órás munkaidő végzetes csapást mérne az iparra”. E területen is teljesen a tőkések érveit vették át. Amikor pedig a vasárnapi munka került szóba, csupán arra szorítkoztak, hogy a tőkések legalább 2-3 hetenként tegyék lehetővé a munkásoknak istentisztelet hallgatását.103 A munkás pihenése másodlagos kérdés maradt.

Hasonló álláspontot foglaltak el a munkabérekkel kapcsolatban is. A tőkésekkel együtt vallották, hogy „az ország szerencsétlen gazdasági helyzete” miatt nem lehet magas munkabéreket fizetni. „Szívesen megadná a munkaadó — hangoztatták —, ha lehetne. De hát, ha egyszer nem lehet.”104 S ezt minduntalan hajtogatták a munkások előtt.

A keresztényszocialisták elsősorban a takarékosságban, a tartalékgyűjtésben látják a munkások nyomorúságos helyzetén való javítást. A Munka már 1902-ben azt írja: „Egy fontos tanulság folyik a szomorú tényből (a nagy munkanélküliségből, LA), nevezetesen az, hogy miként az üzemek tartaléktőkét gyűjtenek, hogy arra szükség esetén támaszkodhassanak, éppen úgy az egyedek is kétszeres takarékossággal tegyenek szert valamennyi, ha mindjárt szerény tartaléktőkére, hogy a netáni szükség napjaiban hiányt semmiben se szenvedjenek”. A szegénység fő okának a „pazarlást” tartják. Bár elismerik, hogy a munkásnak „jól kell élnie”, mert „másképp kidől” a munkából, de ennek nyomában