Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)

Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944

„A törvényhatósági bizottságunk a nyugdíjazásával kapcsolatban megállapítja, hogy Pazár István vízvezetéki és csatornázási üzemi igazgató hosszú évtizedeken át kiváló szakértelemmel és szaktudással végezte működését, ez tette lehetővé, hogy az üzemnél az igazgatása alatt üzemzavar sohasem állott elő.”63

A vízvezeték rekonstrukciója

A vízvezeték első üzemzavaráról 1913 augusztusából kapunk hírt.64 A városban 6—7-én felhőszakadás volt, ennek hatására 9-én a víz megtört, majd 11-éré teljesen megzavarosodott, sárgásbarna iszappal szennyeződött. A helyzet 14-én tovább romlott, ekkor 36 órán át esett a városban az eső. A víz minőségének javítása érdekében azonnali megoldásként mosott Sajó-kavicsot hordtak a forráskútba, s a szívócsövet megrövidítették. 1914 márciusában a kút körüli elmocsarasodott részt kiszárították, a vizet nyílt árokkal a Hejőbe vezették, ez valamit javított a víz minőségén.65 A víz megzavarosodása ennek ellenére állandó problémaként jelentkezett, 1914. július 16-án a vízminőség javítása érdekében a közgyűlés úgy határozott, hogy esőzések idején a vízvezetékbe bekötik a melegforrást.66 Pazár István három javaslatot terjesztett elő; szűrőtelep létesítését, új víznyerő terület feltárását a Sajó-parton, s a melegforrásokat. Farkas Kálmán miniszteri tanácsos — a felkért szakértő — a tapolcai forráskörnyék geológiai sajátosságainak beható tanulmányozását javasolta, különös tekintettel az elmocsarasodott terület, a tó és a forrás összefüggéseire.67 Javaslatai alapján elhatározták a talajvíz-szennyeződés kiküszöbölésére a mocsarak alagcsövezését, a vízfolyások és a forráskörnyék rendezését is. Mindez azonban a háború miatt csak terv maradt.

Időközben jelentkezett a vízmű másik nagy betegsége is, a Hejő-völgyi főnyomócső korrodálni kezdett, állandó javításra volt szükség. A két — önmagában is súlyos — probléma 1922-ben a tífuszjárvány idején országos jelentőségű, majdnem botrányos ügy lett. 1922. márciustól májusig Miskolcon 23 halálesettel járó közepes erősségű tífuszjárvány volt. A járvány okainak kivizsgálására városi és minisztériumi szakértők és szakértő- bizottságok szálltak ki a helyszínre és adták írásban az egymásnak ellentmondó szakvéleményeket.

1922. május 13-án Szabó Ármin városi tisztiorvos készítette az első jelentést. Megállapította, hogy a város területén levő 7500 házból csak 1130-ban volt vízvezeték, főként a belterületen, a külterületeken 39 közkút és mintegy 600 ásott kút van. A házi csatlakozásoknál közös aknában van a szennyvízcsatorna, a vízmérő óra, a vízvezetéki elzáró csap és a szennycsatorna tisztító nyílása. Ezt az aknát a legtöbb helyen szennyvíz borítja. A víz bakteriológiai vizsgálata április 21. és 26. között nagyon magas csíraszámokat mutatott: a forráskútban 170, a Szepessi sori közkútban 192, az avasi gyűjtőmedencében 411, a MÁV-telepen 436, a Széchenyi u. 35. szám alatt а II. emeleti csapban 233 volt a csíraszám, ebből már a forráskúté is több a megengedettnél. A fentiek alapján a vízmüvet feltétlenül „gyanúsnak” találta. A hiányosságok megszüntetésére 9 pontból álló javaslatot dolgozott ki, érdemes megismerkedni az elképzeléseivel. 1. A forráskút körül védőterületet kell létesíteni, ami biztosítja a forrást a fertőzés ellen; 2. A forráskutat rendszeresen kell kémiailag és bakteriológiailag vizsgálni, hogy a közvetlen fertőzést azonnal meg tudják állapítani; 3. A főnyomócső korrodált darabjait haladéktalanul ki kell cserélni;

4. Az avasi medence intenzívebb vízcseréjéről gondoskodni, az iszaplerakódást hetenként nagy mennyiségű víz segítségével eltávolítani; 5. A városi csatlakozásokat, főként a holtágakat kéthetenként öblíteni kell, a megrekedt vizet leereszteni; 6. A házi csatlakozások13*

195