Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944
kerültek azok az utcák, ahol volt vízvezeték is, szennyvízcsatorna is, a második övezetbe a vízvezetékkel ellátott, de csatornázatlan utcák, a harmadik övezetbe a közkűttól 250 méter távolságban fekvő csatornázatlan utcarészek, a negyedik övezetbe az ellátatlanabb területek tartoztak. A városi szociálpolitika hiányosságai miatt a jómódú belváros jelentette az első övezetet, a sűrűn lakott munkásnegyedek pedig a negyedik övezetbe szorultak. Az első övezetben 1300 ház, a második övezetben 730, a harmadik övezetben 1800 ház volt. A negyedik övezet lakóházainak számáról nem készült nyilvántartás, hírhedt barlang- és vagonlakásokat nem lehetett „ház”-nak minősíteni. Az ellátás szociális elosztására jellemző, hogy az építés első szakaszában az első övezet 920 házát kapcsolták be a hálózatba s a napi fogyasztás elérte a 4000 m3 vizet. Amikor a belügyminiszter figyelmeztette a várost, hogy közel járnak a vízmű teljesítőképességének határához, a város azt válaszolta, hogy a többi fogyasztó rákapcsolása a vezetékre nem fog nagy többletfogyasztást jelenteni. Nyilvánvaló, hogy a nagy vizigényű fürdőszobák, mosókonyhák, angol W. C.-k építése a második és harmadik övezetben nem várható, ezekben az utcákban mesz- szi közkutakról kellett a vizet hordani, túlfogyasztás így nemigen fordult elő. Az övezethatárok az építés előrehaladtával egyre változtak, a belső övezetek ellátásának minősége javult. A javuláshoz hozzájárult, hogy az első övezetben kötelezővé tették a vízbekötést, a második övezetben pedig a vendéglátó egységeket kötelezték erre. Az igazgatási munka alapját a vízvezeték- és csatornahasználat szabályai jelentették. A város közérdekből közpénzen felépítette ezt a fontos közművet, a városi polgár saját költségén beköttette házába a vizet és a csatornát,, a szabályoknak megfelelően — rendeltetésszerűen — használta megfelelő díj ellenében. A szabályozás a házi csatlakozásokra vonatkozó mennyiségi és minőségi követelményekkel foglalkozik elsőként. A fővezetéktől a vízmérő óráig, illetve a csatornaaknáig tartott a csatlakozóvezeték, ezt a tulajdonos készíttette, de a város tulajdonát képezte, fenntartója a vízmű volt. Az órán, illetve aknán belül minden berendezés a tulajdonos birtokában maradt, de csak engedélyezett tervek alapján lehetett megépíteni és szakszerű fenntartásáról a tulajdonos gondoskodott. A házi csatlakozások bekötésére csak akkor kerülhetett sor, ha a vízmű megbízottja műszakilag felülvizsgálta és megfelelőnek találta a belső berendezést. Amikor a házi csatlakozások elkészültek, megindult a vízszolgáltatás, amit a vízmérő óra segítségével mértek. Szabályozva volt az egy főre elhasználható vízkontingens, ennek túllépése büntetést vont maga után. A vízszolgáltatásban a kontingenstől függetlenül a házi szükségletek kaptak elsőbbséget az üzletek kielégítése és az ipari víz szolgáltatása előtt. Nem vonatkozott ez a tűzesetekre, amikor a teljes vízszolgáltatást is szüneteltethették minden kártérítés nélkül. A szigorú szabályozás ellenére akadtak, akik nem megfelelően használták a berendezéseket, sőt szándékos rongálásra is sor került. 1913. október 1-én a csatornahálózatban észleltek zavart.54 A végrehajtott vizsgálat kiderítette, hogy reggelente az utcaseprők kinyitották a csatornaaknákat és ebbe söpörték a szemetet. Két ízben is kellett figyelmeztetést küldeni az utcaseprőknek, hogy az aknákat és az esővíznyelőket ne használják szeméttárolásra. A vízvezetéki berendezések is sokszor jutottak hasonló sorsra, így történhetett, hogy 1914. március 20-án falragasz jelent meg a városban: „Kérelem a város közönségéhez!” cimmel. A falragaszban felszólították a lakosságot, hogy a vízmérő órák ólompecsétjét ne szakítsák le, mert a vízfogyasztás mérésének hitelességét kizárják ezzel. A vízmű egész berendezésének a szakszerű használatára és védelmére szólították fel a polgárokat szabálysértési büntetés terhe mellett, ez a büntetés 100 korona és 5 nap elzárás is lehetett. Az igazgatási feladatok közé tartozott végül, de nem utolsósorban az üzem fenntartásának pénzügyi fedezetéről gondoskodni. Az üzemköltségeket a vízvezeték- és szenny192