Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944
csatorna esetében a használati díjakból fedezték mindenfajta pénzügyi manőver kizárásával, ahogy ezt a szabályrendelet az „altruista” jelzővel meghatározta.5 5 Az esővízcsatorna fenntartásánál azonban mások voltak a körülmények, a hálózat használatát nem lehetett a házak vagy a lakók számával mérni, alapvető feladat a közutak vízmentesítése volt.56 1912-ben a közgyűlés az évi 22 ezer korona fenntartási költség fedezésére csatornázási pótadó kivetését határozta el, de ezt a belügyminisztérium nem engedélyezte. 1916-ban született meg az újabb megoldás; a kövezetvám pénztárb'evételeiből és a házipénztárból fedezik a fenntartást. A minisztérium ez esetben az 1913-as kereskedelmi törvényre hivatkozva utasította el a határozatot, nem tartotta megengedhetőnek, hogy a csatornát a vámtételek közé sorolják. A közgyűlés válaszfeliratában részletesen megindokolta azt az elhatározást, hogy a helyi lakosság válláról a költségek egy részét az átutazók vállalják át. A csapadékcsatorna eszerint közrendészeti, közforgalmi és közegészségügyi érdek elsősorban, nem a polgárok kényelmét szolgálja. A csapadékcsatorna az úttestek elválaszthatatlan tartozéka — hasonlóan az árkokhoz — lehetővé teszi az úttestek karbantartási költségeinek csökkentését. Mennyiségi mutatókkal kifejezve aló km csatornázott úttest 112 ezer m2 területéből kétoldali árkolás esetén 32 ezer m2 a forgalom számára használhatatlan, a zárt csatornák elkészítése eszerint 28,5%-kal emelte a forgalom számára az útfelületet. Az időszaki útburkolások 28 ezer koronás évi átlagköltségét is csökkenti a csatornázás 22 ezer koronára. Az útburkolat romlását ugyanis a város legforgalmasabb részén, a Zsolcai kapu, Gömöri pályaudvar, Kazinczy utca, Régiposta utca, Búzatér, Szemere utca, Jókai utca, Városház tér útjain a Kőporosról, Bábonyibércről, Akasztóhegyről, Avasról leömlő csapadék okozta, a csatornázás így csökkentette az útjavítási költségeket. Az utak és járdák állapotának rendezése közforgalmi szolgáltatást jelent, indokolt tehát költségeit közteherként viselni. A belügyminisztérium végül átlátva az érvelés helyességét hozzájárult, hogy a fenntartási költség 2/3 részét a házipénztárból, 1/3 részét a kövezetvám pénztárból fedezzék. A vízvezeték- és csatornahálózat üzemköltségét biztosító díjak és illetékek meghatározására a már említett 1912. évben készült szabályrendeletben került sor.57 A szennyvíz- csatorna használati díja mint csatornajárulék a házbér jövedelem 3%-a volt, ezt a jövedelmet az állami adókivetés alapján mérték fel. A vízhasználati dij három részből állt: az alapdíj, a vízdíj, a vízmérő óra bére. Az alapdíj az első övezetben helyiségenkint 2 korona, a közkutak használóinál 250 méteres körzetben 1 korona. Helyiségnek számított a 10—40m2-ig a konyha, fürdőszoba és más ún. „vizes” helyiség kivételével minden lakrész. A40m2-nél nagyobb szobáknál 10 m2-enkint újabb 25% volt az emelés. A vizes helyiségek díjtételeit külön határozták meg: ez volt a vizdíj. Egy mosókonyha, ha négy lakás használta 8 korona, ha ennél több lakás 16 korona, a fürdőszoba 20 korona, a mosdó csaponkint 4 korona, az öblítős W. C. 16 koronába került. Egy négyszobás lakás évi díja pl. a következőképpen alakult: 1. alapdíj 4 lakószoba, 1 eló'szoba és konyha után 24 К 2. vízdíj a mosókonyha után 2 К 3. vízdíj egy füdőszoba után 20 К 4. vízdíj az első W. C. után 16 К 5. vízdij a második W. C. után 8 К alap- és vízdíj összesen 70 К a vízmérő óra bére 2,25 К évi díj 72,25 К 13 Levéltári Évkönyv IV 193
