Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Kun László: A szocialista konszolidáció első hetei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 1956. november 4-19
követelései, de az is kétségtelen, hogy ezekre a követelésekre a felfegyverzett magyar munkásosztály, parasztság, az egész forradalmi magyar nép megadta volna a választ, ha rábízzák.” A revizionistáknak — és általában minden olyan politikai irányzatnak, mely tömegeket akart fogni — foglalkoznak kellett azokkal az érvekkel, melyeket a kommunisták hoztak fel igazuk védelmére, számolni kellett azokkal a közismert tényekkel, melyek létezését nem lehetett kétségbe vonni (mint ahogy a Lövei csoport létezését kétségbe vonták az LKM-ben). A kétségbevonhatatlan tényekre adott válasz azonban a „volna” területére szorítkozott. A felfegyverzett magyar munkásosztály és parasztság, melynek ezekre a „visszásságokra” választ kellett volna adnia, a valóságban nem létezett. Annál inkább léteztek különféle fegyveres jobboldali alakulatok. Ezen okfejtés alapján Szakáts a munkástanácsok és a munkásosztály nevében rendkívül élesen kirohant a kormány ellen, megkísérelve úgy feltüntetni a helyzetet, mintha a magyar munkásosztály egységesen és fegyveresen harcba állna a kormánnyal. A cikk demagóg, gyalázkodó mocskolódásai azt a tényt voltak hivatva mintegy feldetetni, hogy Kádár János november 11 -i rádióbeszédének higgadt hangvételével és a beszédben felvázolt konstruktív kibontakozás lehetőségével a revizionisták és a mögöttük állók nem tudtak politikai érveket felsorakoztatni, s nem maradt más út számukra — bár ez a módszer a korábbiakban sem volt tőlük idegen —, minta demagóg mocskolódás, melynek legfőbb jellemzője volt — az egyértelmű hazugságok mellett —, hogy a politikai érvek teljes hiányát érzelmi effektusokkal igyekszik helyettesíteni. (Ez utóbbi azonban nemcsak a Szabad Ózd esetében, hanem általánosan is feltűnő: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány ellen legdrasztikusabb kirohanások is nélkülözik a politikai konkrétumokat.) Hasonló gondolatkörben mozgott a lap egy másik cikke, mely egyben megkísérelt választ adni arra a mind szélesebb körben jelentkező dilemmára is, mely a sztrájkkal kapcsolatban a gondolkodó emberek körében jelentkezett: „Akadnak akik azt kérdezik, van-e értelme, hogy tovább sztrájkoljunk? Van. Egyetlen fegyverünk a sztrájk... Vannak akik azt állítják, hogy a további sztrájkkal magunk alatt vágjuk a fát, saját gazdasági összeomlásunkat készítjük elő.... Azzal, hogy a gyárak állnak, nem származik nagyobb kára az országnak, mintha termelnénk, de a ránkerőszakolt és ránk nézve kedvezőtlen kereskedelmi szerződések folytán elfolynának nemzeti kincseink.” E gondolatmenet nem a politikai infantilizmus határait túllépő demagógia miatt érdemel figyelmet, hanem mert annak közvetett bizonyítéka, hogy az „egyhangúlag” elhatározott sztrájk távolról sem volt egyhangú. A munka mellett szóló nagyon súlyos érvekkel és a dolgozni akaró munkásokkal szemben azonban nemcsak ilyen „közgazdasági” elemzéseket vonultattak fel Ózdon, hanem fizikai erőszakot és a legkülönbözőbb tisztességtelen manipulációkat is. A Szabad Ózd által kifejtett helyzetelemzések természetesen csak a kormányellenes hisztériakeltés légkörében számíthattak befolyásra. E revizionista tónusú propagandából valójában eltűntek a perspektivikus célkitűzések, s mindent a közvetlen taktikai célnak, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megdöntésének rendeltek alá. A kormányellenes propaganda ezekben a napokban sokkal erősebben a munkásosztály nevében lépett fel, mint korábban bármikor. A revizionizmus azért volt alkalmas erre a szerepre, mert olyan színben tudta feltüntetni az ellenforradalom utóvédharcait, mintha azok tényleges célja az lenne, hogy „az a harcokban megedződött munkásosztály, melyről Lenin is azt tanította, hogy a legforradalmibb, a vezetésre legalkalmasabb osztály . .. ténylegesen átvegye a hatalmat.”107 A szélsőséges kormányellenes uszítás mellett az LKM és az Ózdi Kohászati Üzemek nagyüzemi munkástanácsai november 14-én jelentős szervezőtevékenységet fejtettek ki a közép- és kisüzemek munkástanácsainak körében. E szervező tevékenység — melyet a 267
