Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)

Kun László: A szocialista konszolidáció első hetei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 1956. november 4-19

november 4-ét megelőzően is centrális szerepet játszottak az eseményekben. A november 4. után bekövetkezett taktikai fordulat lényegét ezért abban jelölhetjük meg, hogy most a polgári jobb- és szélsőjobbszárny, melyet korábban a munkástanácsok váltakozó sikerrel ugyan, de legalább szervezetileg igyekeztek korlátozni, most egységesen a revizionista platformon álló üzemi munkástanácsok mögé sorakozott fel. Ez egyben azt is jelentette, hogy november 4-ét követően a revizionizmus újra a szocializmussal szembenálló valamennyi politikai irányzat átmenetileg hangoztatott ideológiájává vált, s ilyenképpen a revizionizmus „bázisa” kibővült a jobb- és szélsőjobboldallal.

A nagyüzemi munkástanácsok egészen szűk vezetése (az elnökök, elnökhelyettesek stb.) többnyire a termelés folytatása mellett foglaltak állást, részben politikai okokból, részben pedig mert a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság személyüeg tette őket felelőssé a termelés megindításáért. A munkástanácsok centruma általában a pillanatnyi erőviszonyok függvényében döntött, s így e két csoport bizonytalan, ingadozó, de egészében mégsem negatív állásfoglalásának eredményeként lassan kezdett formálódni az üzemek termelése. A munkástanácsok jobb-és szélsőjobbszámya azonban egyre gyakrabban kereste a kapcsolatokat más munkástanácsokkal, illetve más munkástanácsok hasonló csoportjaival.

A terület legnagyobb és legnagyobb tekintéllyel rendelkező üzeme az LKM volt. A különböző kis- és középüzemek, de nem ritkán a nagyüzemek is az LKM munkástanácsát keresték meg elvi állásfoglalásuk kialakítása érdekében és tájékoztatás végett. Az LKM munkástanácsának vezető szerepe végső soron nem úgy alakult ki, hogy a nagyüzemi munkástanács különösebben szorgalmazta volna azt, hanem az üzem súlyából következett. Amint a Cementipari Gépjavító munkástanácselnöke megfogalmazta: „A munkás- tanács álláspontja az volt, hogy azt csináljuk mi is, amit a nagyüzemek tesznek.”8 7 Ennek megfelelően az LKM nagyüzemi munkástanácsát gyakorta keresték fel más üzemek munkástanácsküldöttségei. Rimán szerint amikor a harmadik megyei munkástanács elnökségét letartóztatták és „a megyei munkástanács már nem létezett, jöttek hozzánk más üzemekből megkérdezni, hogy üzemelünk-e, és akkor beszéltünk a többi üzemekkel és megmondtuk a valóságot. Én november elején a Tiszapalkonyai Erőmű vezetőivel az ózdiakkal és a borsodnádasdiakkal tárgyaltam . . . lehet, hogy több üzem küldöttségével is.”88

Az LKM nagyüzemi munkástanácsa tehát kapcsolatban állott a megye különböző üzemi munkástanácsaival. A munkástanácsok területi szervezkedésének formális kezdeményezése azonban Ózdról indult el. November 10-én Ózdra érkezett a kormány egyik miniszterhelyettese és a termelés politikai és gazdasági feltételeinek biztosításáról folytatott tárgyalásokat az Ózd környéki munkástanácsokkal. Az ÓKÜ, az Ózdi Szén- bányászati Tröszt és a Borsodnádasdi Lemezgyár munkástanácsaival november 13-án összevont ülésen vitatták meg a helyzetet. A három munkástanács egyesített ülésén a jobbszámynak sikerült felülkerekednie. Az ÓKÜ munkástanácsánalcegyes vezetői rendkívül éles hangú kirohanásokat intéztek a kormány ellen8 9 s állásfoglalásuk hatására az Ózd környéki munkástanácsok szembehelyezkedtek a kormánnyal. Politikai platformjukat a miniszterhelyettesnek átnyújtott program foglalta össze:

A három üzem munkástanácsai „felelősségük tudatában” kijelentették, hogy nem akarnak kapitalista, de rákosista restaurációt sem, s ha kell, az életük árán is megakadályozzák azt.

Kijelentették, hogy „a jelenlegi Kádár-kormány programját és személyi összetételét nem tartják megfelelőnek, a forradalom eredményeit nem lehet ilyen semmitmondó intézkedésekkel elintézni” s biztosítékokat követeltek, hogy a múlt „diktatúrára felépített” politikája soha többé ne térhessen vissza.

261